Panelrengeteg! Egész addig úgy gondoltam, hogy a panel a szocializmus vívmánya, míg egyszer el nem jutottam nyugatra (vagy inkább nyugatabbra), ahol szintén gombaszámra nőttek ki a földből a városok peremkerületein a nyolc-tízemeletes monstrumok.
Ami Dunaszerdahelyt illeti, az Óvároson kívül két nagyobb tömbben alakultak ki ilyen lakóegységek, és talán a nyugati lakótelepet is ide sorolhatnánk, ha ott nem téglából épültek volna javarészt a falak. A téglán kívül persze jutott más elem is a blokkokba, és nemcsak „západon”. Például a vizesblokkok köré fal gyanánt keményített préselt fa, úgynevezett „umakart” került, melyet már évtizedekkel ezelőtt elkezdték szanálni a lakások tulajdonosai.
Esztétikai szempontból ez az anyag sokunknál „kiverte a biztosítékot”, bár kétségkívül annak idején olcsó megoldásnak bizonyult. Hangszigetelése gyakorlatilag egyenlő a nullával, nemcsak lakáson belül. Ha például a földszinti lakó csilisbabot evett kolbásszal, annak utózöngéit a harmadikon is hallani lehetett.
Így aztán az idejétmúlt konyhai bútor cseréje közben általában az umakart is eltűnt, helyére pedig Ytong téglából kialakított válaszfal került. Az Észak 1 lakótelepen ezzel a módszerrel növelni lehetett a fürdőszoba alapterületét is, igaz mindezt a folyosó rovására – persze fene, aki bánta!
Na és az a bizonyos rácsszerű valami a konyhákban, ami térelválasztóként szolgált (volna)?
Nagyszüleimnél annak idején a szabadjára engedett hullámos papagáj díjazta pihenőként, és a cserepes futó növényeknek is jó kapaszkodónak bizonyult. Később ez is elbontásra került, melynek révén tágas tér alakult ki a konyhában. Miután magántulajdonba kerültek a lakások, emberek igyekeztek lakóterüket saját ízlésük szerint alakítani.
A belső nyílászárók cseréjét a külső követte, majd „beütött” a nagy hőszigetelési bumm. A nyolcvanas években inkább a mennyiség, mint a minőség számított, és ha még hozzávesszük, hogy az idő vasfoga mindenhol megtalálta a maga „harapnivalóját”, ugyancsak ráfért az épületekre a komplex felújítás. Vegyük például a vízcsöveket és a kanalizációt, vagy éppen a fűtőtesteket és azok szerelvényeit.
A korszak egyik meghatározó eleme volt az azbeszt, amiről azóta kiderült, hogy nem éppen környezet- és emberbarát!
Hogy ez valóban így lehet, arra jómagam is rájöttem, amikor rózsaligeti lakásomban a vizesblokk függőleges azbeszt csövét, népies nyelven a „sztupacskát” már-már űrruhába bújt munkások darabolták fel. Általános elve az ilyen tömbházaknak, hogy a lakók egymásra vannak utalva, legyen szó valamilyen meghibásodásról, vagy hangos zenehallgatásról, esetleg a lépcsőházak takarításáról.
Egy régi kifüggesztett házirend szerint például nem illik a fehérneműt az utca felöli oldalra teregetni, vagy az alattunk lévő lakó nyakába porolni.
Rossz szomszédság: török átok – tartja a mondás.
S ha már az utcáról beszéltünk az imént, lépjünk is ki a beltérből a telepi terekre, zöldövezetekre. A keskeny járdák, és a közös kültéri teregetők, vagy szőnyegállványok közt cikázva, beton lábakon álló padokra bukkanhatunk, melyeken egy-egy deszka az ülő alkalmatosság, valamint a támla. Ez mind „alaptartozéka” volt a társasházaknak anno.
A házak közé megálmodott, majd elültetett fák és bokrok mára aggastyánkorba léptek. A lombkoronák néhány helyen már magasabbak, mint a háromemeletes rózsaligeti, vagy fenyvesi blokkok.
Egy-egy lakótelephez bevásárlóegységek és szolgáltatások is kellett, hogy tartozzanak.
De ugyanígy az iskola és az óvoda szintén megbújik a blokkok között.
A korabeli tervek mindezt figyelembe vették, nem úgy, mint a mostani lakóparkok, ahol üzletet is alig találunk. Az Észak 2 lakótelepen a rendszerváltozás után Makovecz Imre rajza alapján az Isten háza is helyet kapott volna, melynek alapkövét tudtommal azóta is a Szent György templomban őrzik.
A gyerekek szabadidejére gondolva a kisebb játszóterek is szerves részét képezték a szocialista koncepciónak. Ezek általában egyenhinták és homokozók, esetleg mászókák formájában merültek ki. Azt mondják manapság, hogy megtűrt elemei szürke mindennapjainknak, lévén, nem EU szabványosak. Kis szerencsével, na és persze „egy kis apró” ráfordításával azért megjelentek a mai kor követelményeinek is megfelelő játszóparkok a régiek helyén, vagy azok mellett.
(Roberto)
Előző részek:
Dunaszerdahely utcáin sétálva