Könyvkiadót igazgat, történelmi-irodalmi polgári társulást vezet, írótársaságot irányít, író-olvasó találkozókra jár, könyvbemutatókon vesz részt, szakmai összejöveteleket szervez, versenyekre utazik. Civil a pályán rovatunk e havi interjúalanyának napjai egyáltalán nem mondhatók unalmasnak, s amióta pár évtizedes kihagyás után ismét rákapott a pingpongra – vagy ahogy balázsfai lakhelyén mondják: a pongpingre –, azóta nemcsak az agytekervények állandó felfrissítésére, hanem a fizikai karbantartásra is jobban odafigyel. Hodossy Gyulával beszélgettünk.
Abban a korban, amikor diák volt, még nem volt sem mobiltelefon, sem számítógép. A közösségi élet sem a facebookon zajlott, sokkal inkább az utcán vagy a sportpályán. Milyen sportot próbált ki ekkortájt?
Diákként szinte mindent kipróbáltunk, már csak azért is, mert ennek köszönhetően meg lehetett lógni egy-egy óráról az iskolából. Általános iskolás voltam, amikor Dunaszerdahelyen megalakult a kézilabda és az ökölvívó szakosztály. Ahova tudtunk, beiratkoztunk.
Egyszer elvittek bennünket járási asztalitenisz bajnokságra is. Életemben addig még nem láttam pingpongütőt, de jelentkeztünk a versenyre, mert így sem kellett aznap bemenni az órákra.
Télen pedig a Fő utcán hokiztunk a városban. Deszkából ácsoltunk magunknak kapukat, a cipőnk talpára felcsatoltuk az éleket, és mentünk. Le tudtunk játszani úgy egy meccset, hogy egyetlen egy autó sem jött az úton. És akkor persze még volt hó is. Ma ez már elképzelhetetlen, mert fordítva működik a dolog: hó nincs, autó pedig rengeteg.
Végig többes számot használva emlékszik vissza erre az időszakra.
Nem véletlenül. Volt egy nagyon jó baráti társaság, amellyel jóban-rosszban együtt voltunk. A bokszot például az egyik osztálytársam, Kántor Dénes egészen hosszú ideig űzte. Nemzetközi szintre is felküzdötte magát. Aztán voltak nagyon jó kézilabdások, mint például Kiss Péter. A kézilabdát én is nagyon szerettem, mégis úgy alakult az életem, hogy tizenhat éves koromban felhagytam mindennemű sporttevékenységgel.
Mi volt ennek az oka? Talán jött egy váratlan sérülés?
Egyéb okai voltak. El kellett döntenem, hogy mivel akarok foglalkozni. Autószerelőnek tanultam, ám a kocsiknál jobban foglalkoztatott az írás és az irodalom.
Tizenhat évesen a Csallóköz hetilapba megírtam egy egyoldalas aratási riportot, ami után a rendőrök agyba-főbe vertek,
mert, mint később kiderült, olyat is leírtam, amit az elvtársi világban nem igazán volt ildomos. Szégyelltem volna magam a szüleim előtt, ha kitudódik, hogy megzuháltak, ezért elköltöztem albérletbe. Az önálló életre pedig kellett a pénz. Sokat kellett írnom, hogy fenn tudjam tartani magam. Különböző szerkesztőségekben dolgoztam, tanultam és rengeteget olvastam. Nem maradt időm a sportra.
Valamilyen formában visszajött azért a későbbiekben? Jár futni vagy biciklizni?
Ezek közül egyiket sem űzöm, de négy évvel ezelőtt újra elkezdtem pingpongozni. Bár nálunk, Balázsfán csak úgy mondják: pongping. Történt ugyanis, hogy a falubeli Ilonka néni a hetvenedik születésnapja előtt megkért, hogy a tiszteletére rendezett ünnepségre segítsek neki kicsit összepakolni a kultúrházban. Rakodás közben két vadonatúj, még becsomagolt pingpongasztalt találtunk. Kiderült, hogy a polgármester vette azokat, azzal a céllal, hogy valamikor a későbbiekben csináljon egy pingpongcsapatot a faluban. Én meg azt kérdeztem, miért nem csináljuk meg most?
Összeszedtünk 15-20 fiatalt, akiket érdekelt a dolog, és elkezdtünk pingpongozni.
Egyikünk sem profi játékos, sőt a kezdeti összejövetelekkor inkább csak étkezőasztalként használtuk a pingpongasztalokat, de azóta ott vagyunk a Dunaszerdahelyi COOP Liga 2. osztályában. Ezt az idényt a középmezőnyben zártuk.
Amire diákkorában nem jutott idő az irodalom mellett, arra most jut?
Jót tesz az embernek, ha néha kimozdítják a komfortzónájából. Kedden és csütörtökön szoktunk edzeni, és a versenynapok is általában hétköznapra esnek. Érzem, hogy szellemileg és fizikailag is nagyon jót tesz ez a fajta mozgásforma. Egész nap telefonálok, a számítógép előtt ülök vagy autót vezetek, itt pedig olyan izmokat kell megmozgatnom, melyeket napközben nem használok.
A környezetem is észrevette, hogy sokkal jobb a közérzetem, és frissebb vagyok.
Arról nem is beszélve, hogy nagyon jó társaság a miénk, a környező falvakból is szívesen járnak hozzánk játszani. Nincs köztünk olyan, akinek lett volna komolyabb sportmúltja. Mi egyszerűen csak jólérezzük magunkat, és ez jobban motivál annál, minthogy megnyerjük a meccset vagy sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem adunk bele apait-anyait.
Szurkolóként is leköti a pingpong, vagy csak akkor foglalkoztatja, mikor ütő van a kezében?
Szívesen járok sporteseményekre. Áprilisban Budapesten rendezték meg az asztalitenisz világbajnokságot, ott is voltunk. Peter Koprdáék – ő a COOP Liga elnöke – összeszedtek egy busznyi embert, és elmentünk a tornára. Az odaúton a nálam szakavatottabbak azon vitáztak, hogy ki nyerheti meg a vébét. Én kezembe fogtam a műsorfüzetet, és rámutattam a legcsinosabb kínai lányra. Liu Si-ven-re. Nem volt nehéz dolgom a véletlenszerű kiválasztásnál, mert a többi kínai lány hozzá képest nagyon hasonlított egymásra. Odavetettem a többieknek, hogy szerintem Liu lesz a világbajnok, de persze azonnal lehúzták őt, engem pedig kontárnak tituláltak. Aztán hogyan, s hogy nem, mégis csak az ő nyakába akasztották az aranyérmet.
Van még olyan sportág, amelynek hasonlóképp a „szakértője”?
Alapjában minden sportot kedvelek. A futballt persze különösképpen. Balázsfán is kijárok egy-két mérkőzésre, ha időm engedi. Volt már, hogy idegenbe is elkísértem a csapatot. S ha már foci, akkor Dunaszerdahelyen nem mehetünk el szó nélkül a DAC mellett.
Egészen egyedülálló az a miliő, amit a szurkolók teremtenek a MOL Arénában. DAC-meccsre járni tulajdonképpen életérzéssé vált, ami azért is kiváltképp boldogító, mert amíg a ´90-es években a maffiával azonosították be Dunaszerdahelyt, addig most már mindenki a DAC-cal teszi ugyanezt.
Bármerre járok a Kárpát-medencében, legyen az egy könyvbemutató vagy egy irodalmi est, amint megtudják, honnan jöttem, a DAC-ra mindig rákérdeznek. Ezért is örülök annak, hogy az unokám is tagja a legkisebbek csapatának. Kapusposzton játszik, és nagyon élvezi. A munkám miatt sajnos nem tudok ott lenni minden mérkőzésén, de büszkeséggel tölt el, hogy ő is a sárga-kék család tagja.
Könyvkiadóként mit gondol, a sport témájú könyveken keresztül is meg lehet szerettetni az olvasást olyanokkal, akik korábban nem vettek annyiszor könyvet a kezükbe?
Bízom benne, hogy igen, hiszen akár a sportkönyvek is egyfajta katalizátorként hathatnak arra az olvasóra, aki addig kevesebbet olvasott. Azt gondolom, azok a kiadványok az igazán érdekesek, melyek nem egy adott sportágat mutatnak be, hanem egy sportolói életpályát. Mi adtuk ki a komáromi Bujna Zoltán kerékpáros expedíciójáról szóló kalandos történeteit, melyek Vámbéry Ármin nyomába, Közép-Ázsia legérdekesebb helyeire kalauzolják el az olvasót. Az könyvbemutatóra nagyon sok fiatal eljött. Olyanok, akiknek szükségük van a motivációra ahhoz, hogy maguk is bele merjenek vágni nagy dolgokba. Akár a sport, akár a könyv elolvasása iránt keltettük fel az érdeklődésüket, már megérte.
