Az igaz szeretet nem ismer határokat. Igaz rá a mondás, miszerint jobb adni, mint kapni. Ha valakit igazán szeretünk, képesek vagyunk önzetlenül adni, anélkül, hogy bármit is visszavárnánk. Örömmel tölt el bennünket, ha azt látjuk, a másikat boldoggá tettük.
Figyelmesek vagyunk vele szemben, odafigyelünk arra, hogy mindene meglegyen. Ha szomorú, hiába akarja eltitkolni előttünk, a szemébe nézünk, s azonnal tudjuk, valami nincs rendben.
Segítünk, ha kell, akkor is, ha ezt a másik nem kérte tőlünk. Mert akit igazán szeretünk, annak nem kell kérnie, kérés nélkül is mindig ott vagyunk, és segítő kezet nyújtunk. Bárki bántja, mellszélességgel állunk ki mellette. Nem hagyjuk, hogy akár csak egy rossz szóval is megbántsák.
A gondolatainkban ott van a mosolya, a hangja akkor is, ha épp távol vagyunk egymástól.
Minden egyes találkozó az egekbe repít bennünket. Ha neki fáj valami, az nekünk is fáj. Ami neki fontos, az nekünk is ugyanolyan lényeges. Nem teszünk semmi olyat, amivel a másikat megbántanánk, vagy kellemetlen helyzetbe hoznánk, esetleg fejfájást okoznánk neki.
A problémákat nem söpörjük a szőnyeg alá, felnőtt emberek módjára, nyugodtan beszélgetünk mindenről. Nem hagyjuk elmérgesedni a dolgokat, elejét vesszük a bajnak, s őszintén elmondjuk aggodalmainkat a másiknak.
Tiszteletben tartjuk véleményét akkor is, ha az különbözik a miénktől.
Nem alkuszunk meg, de igenis képesek vagyunk a kompromisszumra. Kedveskedünk akkor is, ha épp nincs ünnepnap.
Minden egyes szavunkban benne van a szeretet és a másik iránt érzett tisztelet. Elfogadjuk a hibáit, és nem akarjuk megváltoztatni. Odafigyelünk az igényeire. Ha kell, beszélünk, ha kell, hallgatunk…
