Az interjú megjelent a Klikk Out 2019/06. számában.
Fotó: Hodosy Péter
Pár héttel ezelőtt a Molin Events vendégül látta Dunaszerdahelyen Ördög Nóra műsorvezetőt, aki ugyan először, de reményeink szerint nem utoljára járt erre. A rendezvény ízig-vérig csajos volt, és nemcsak a púderrózsaszín selyemvirágok és a finom pezsgő miatt, hanem a témák miatt is. Nóri természetességével, közvetlenségével és humorával lenyűgözte a közönséget. Az estre készülve kicsit leültünk beszélgetni küzdelemről, közösségi médiáról.
Aki kedvel és figyel téged, a munkásságodat, az tudja, hogy egy olyan ügyhöz adtad a neved, amely nagyon aktuális és tabukat döntöget. Ez pedig a meddőség. Nagy bátorságra vall közszereplőként…
Amikor benne voltunk ebben a küzdelemben, akkor még nem éreztem elérkezettnek az időt, hogy kiálljak az emberek elé és felvállaljam a helyzetünket. Valószínűleg egy olyan hatást, sajnálatot váltott volna ki az emberekből, amire a legkevésbé vágytam abban a helyzetben. Az újságírók által ért vájkálódós kérdések és vádak, miszerint a karrierem fontosabb, nagyon fájtak, pedig egyébként kevés olyan téma van, ami így hat rám. Viszont a szűk baráti környezetemmel, a közvetlen kollégákkal, akikkel akkortájt együtt dolgoztam, nagyon őszinte voltam.
Az ember rengeteg energiát felemészt azzal, ha próbálja takargatni a hibáit, az esendőségét. Nem beszélve ugye arról az energiáról, amit valaki belefektet magába a fájdalom megélésébe, amely havonta éri őt a sikertelenség miatt.
Én szeretek nyílt lapokkal játszani, így megszűnik az a felület, ami támadható, amibe bele lehet kötni.
Mit gondolsz, mi a jó hozzáállás a környezet részéről, kérdezni vagy várni, míg az adott személy megnyílik előttünk önszántából?
Azt gondolom, hogy lehet olyan őszinte és baráti környezetet teremti, amelyben a másik, ha van benne hajlandóság és nyitottság, akkor tud mesélni. Az ilyen beszélgetés nagyon felszabadító tud lenni. A szűk baráti körömből, de a későbbiekben a nagy nyilvánosságból is rengeteg nő megtalált, akik hasonló cipőben jártak, megtiszteltek a bizalmukkal és megosztották velem a történetüket. Ez egy kölcsönös egymásra hatás.
Ha én őszinte vagyok, az automatikusan hozza magával, hogy a másik is feltár előttem valamit. Az érintett meddők véleményem szerint azzal tudják segíteni a környezetüket, ha időről időre elmesélik, hogy hol tartanak épp a folyamatban, ezzel elkerülve a kínos és feszengős beszélgetéseket.
Ilyentájt, Mici lányod születésnapja környékén szoktál nosztalgiázni?
Nyilván a küzdelmes részére nem gondolok nosztalgiával. Nem felejtem el, hiszen a részemmé vált, de az nem egy olyan dolog, amire az ember szívesen emlékszik vissza. Viszont érdekes, mert az utolsó lombikbeültetés összes apró részlete megmaradt bennem. Az egész folyamat, ahogy lezajlott, az érzések, és persze a vége, amikor megtudtuk, hogy sikerült, arra a mai napig szívesen gondolok vissza.
Említetted az őszinteséget. Az, hogy a nézőknek megmutatjátok a vlogon, a podcaston keresztül a családi életeteket, az is a nyitottság egyfajta mércéje. Ezzel kapcsolatban nem voltak félelmeitek?
Ez az egész folyamat valahogy nagyon ösztönösen jött. Utólag aztán én kezdtem el töprengeni, hogy vajon jó döntés volt-e. Végülis úgy gondolom, hogy mi egy kísérleti generáció vagyunk, a mindennapjainkban ott van a közösségi média, életünk egy része ott zajlik a Instagramon, Facebookon.
Régen az asszonyok az utcán a padon ülve gyűjtötték az információt a falu népéről, vagy például annak a ténye, hogy a többiek hogyan látják a portámat, a kertemet a kerítés mögött. Ugyanerről szól ma az Instagram vagy a Facebook, hiszen nyilván azok a képek, személyes történetek kerülnek ki a virtuális világba, amivel büszkélkedni akarsz, amit meg akarsz mutatni a külvilágnak. Aki ma egyértelműen azt állítja, hogy ez rossz irányba tereli a világot, hogy káros a gyermekeink számára, igazából ő sem tudja pontosan, hogy ennek a jövőre nézve, milyen hatásai lesznek. Nekünk ma ehhez a világhoz kell igazodnunk. Mindazonáltal pedig arra kell törekednünk, hogy a gyerekeinket a lehető legegészségesebb szellemben neveljük.
A mi gyermekeink egyébként úgysem tudnak elmenekülni az elől a tény elől, hogy kik a szüleik. Az a feladatunk, hogy megértessük velük, hogy ez a munkánk része, hogy idegenek köszönnek ránk, hogy megnéznek minket az utcán. Sokkal inkább hiszek abban, hogy őket meg kell tanítanunk, hogyan kell ezt okosan és a lehető legtermészetesebben kezelni.