A cikk megjelent a Klikk Out 2019/06. számában.
Fotó: Horen
A virágom… felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék.
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Ez volnék én Nektek, ugye? Tudom, Apu, azt hitted, pár hetesen még csak a hangodat szeretem, mint ahogy olyan sok helyen leírják, és tök mindegy, mit olvasol fel, de ez nem így volt. Beültetted a bogarat a fülembe – így mondják, ugye?
Anyu, kemény utunk volt! Egy kis hernyócskaként bomlasztottalak eleinte, és akármilyen pici is voltam, olyan hatalmas rosszulléteket voltam képes okozni. De hát ezt a kis hernyót el kellett tűrnöd, hogy megismerd a pillangódat.* Így mondják, ugye?
Amikor meghallottam odabentről, hogyan fogtok hívni, nekem rögtön megtetszett. Rókus. Szorul bele méltóság, egy csipetnyi bölcsesség, de játékosság is, hiszen olyan, mintha egyből becéznétek! Így magyaráztad, Apu, ugye?
Nekem se volt kis meló, mire kiválaszthattalak benneteket. El kellett végeznem a világegyetemet, mire megérkeztem.
Azután, mikor megszülettem, tudom, eleinte olyan szigorú és komoly voltam, mint egy szívroham. De akkor még nem voltatok számomra mások, csak ugyanolyan fölnőttek, mint a többi száz- meg százezer. És azt hittem, szükségem sincs rátok. Ahogyan nektek se énrám. Számotokra én is csak ugyanolyan Róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De aztán már tudtam, ha megszelídítetek, szükségünk lesz egymásra. Egyetlenek lesztek számomra a világon. És én is egyetlen leszek a ti számotokra…* Tudom, Apu, nagyokat csak pontosan idézünk, de ezt nem lehetett kihagyni, magamévá kellett tenni! 🙂
Nem indult valami csodásan az első karácsonyunk, ugye, Anyu? Nem hagytalak aludni, csüngtem rajtad, mint egy lusta lajhár, és a szopizás is ilyen színvonalon ment. Olyan lehetett neked, mintha egy betonkeverő lenne a szám. De kitaláltam, hogy ha cserébe búgok neked, akkor nem mondasz le rólam. Agyafúrtnak születtem, mint Te!
Az első két és fél hónapban kénytelen voltam végigtornázni az éjjeleket. Annyit kajáltam, napközben meg csak fel-alá járkáltatok velem. A felülés még most sem megy, így a lábamat emelgettem – kellett a hasizmozás, nehogy olyan legyek, mint a Jabba. Azt hiszem, ezt félreértettétek, mert párat nyögtem, és máris megvolt a ribillió.
Aztán mivel nem lett meg a torna, így lettem Hardy, na de nem a Tom, hanem az Oliver, annak a Laurelnek a cimborája. Ezt a papa mondta, és tényleg, mint az ikertornyok! Tom majd csak harminc év múlva leszek – ezt meg én mondom! 😉
Ha már a sármomnál tartunk, Anyu, én imádom az Instámat! Főleg azt szeretem, amikor visszatekerjük oda, ahol még benned vagyok, Apu átölel és csak úgy lógunk a levegőben. Azt hiszem, egész jóképű fazon lettem, de ilyet mondani nem snassz? Meg úgy magamat nézegetni? Mondjuk, azt tudom, hogy Apu, te majd lemetélsz belőlem, ha megindulna az öntömjénezés a tükör előtt.
Ahol meg ma még csak jókat mosolygok Rátok a nap legizgibb része, a fürdés előtt. Olyan jó, hogy akár előre nézek, akár magam mellé, ott vagytok. Duplán! Nem mintha kéne még egy ugyanilyen belőletek, mert akkor már pláne nem tudnám, kin akarjak csüngeni. És úgy is mindig egyikőtök ott van előttem, a másik meg mellettem. „Megszelídítettetek, és megfényesedett tőle az életem. Ha lépésetek neszét hallom, az az összes többi lépés neszétől különbözik. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tietek, mint valami muzsika, előcsal a lyukamból…”* Valahogy így volt abban a könyvben, ugye?
Ilyen szép emlékeket akarok. Mint amikor kocsizás közben felnézek, fölöttem az a százféle lomb, előttem meg a két emberem ágaskodik. Vagy amikor Apuval otthon járkálunk, és valahogy mindig úgy alakul, hogy a ringlispílezés végén Anyu nevet rám.
Vagy hogy olyan szépek a fények nálunk, reggel az első szobában, ami egyszer állítólag az enyém lesz, este meg a nappaliban, és hogy ezt Anyu úgy imádja. Vagy az, hogy reggel az első arc, amit megpillantok, Anyué, este meg az utolsó Apué. Ilyeneket.
Jó ember akarok lenni, mint ti, és cserébe ígérem, megtanulok mindent, amit megmutattok vagy elmondotok nekem. Azt is, amiről majd elsőre úgy tűnik, hogy az egyik fülemen be, a másikon ki. A kellő pillanatban tudni fogom, és még ha az soká is lesz, akkor is megéri.
Hiszen az idő, amit a Rókátokra vesztegettetek: az teszi olyan fontossá a Rókátokat*. Így van, ugye? Mondom én!
*Dőlt betűs idézetek: A kis herceg
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
11. Pusztító utolsó mondatok a kicsi mellett
12. Azt a hétszázát, megtanultam énekelni!
13. Embert faragunk belőle – meg magunkból
14. Mosolyogj, nevess, kuncogj, kacagj!
15. „Amit ma megtehetsz, halaszd holnapra!” (©Roki)
