Apu

Részlet Poór Tibor Retró című könyvéből

FORDÍTÁS: KISS BALÁZS, FOTÓK: REISZ PÉTER ARCHÍVUMA

A hétvégéken szinte alig láttam őt. Hacsak nem egy róla készült fotó került a kezembe, vagy épp őt mutatták akkor a tévében egy futballközvetítés alkalmával.

A meccsekre és az edzésekre is anyámmal kezdtem el járni. Túl kicsi voltam még akkor ahhoz, hogy felfogjam és teljes mértékben átéljem azt a gyönyörű időszakát a klubunknak. Először csak az volt fura számomra, hogy egyre többen jöttek hozzánk látogatóba, olyan emberek, akik nem is voltak a rokonaink.

Nem értettem a dolgot. Aztán ahogy cseperedtem, apám egyre gyakrabban mesélt nekem a futballról, és én csak ittam és ittam a szavait.

Akkor ébredtem rá, hogy az ismeretlen látogatók valójában mind a rokonaink voltak; a dunaszerdahelyi DAC hatalmas családjába tartozó rokonok. Igen, abból, ahogy apám fokozatosan megismertette velem a dunaszerdahelyi labdarúgás aranykorszakának történetét, megértettem, hogy bár a világ megannyi helyén foglalkoznak szakemberek és játékosok ezzel a sportággal, hatalmas szakmai alázat, emberi kapcsolatok és életre szóló barátságok nélkül mit sem ér az egész. Mindezen értékek nélkül a futballisták szerződésük lejártával azonnal vennék a sátorfájukat, és csak gondolataikban térnének vissza egykori munkahelyük színterére.

Reisz Árpád mellett Mario Kempes, az 1978-as vb gólkirálya, Árpi nagyon büszke volt erre a fotóra

 

És világ, láss csodát, a mi kis városunkban mégis sokan itt maradtak, családot alapítottak, néhányan pedig olyan gyakori látogatói településünknek, mintha csak zongoraórára járnának ide. Ha nem áll módjukban ideutazni, csak felveszik a telefont, és már tárcsázzák is azoknak az embereknek a számát,

akikkel itt ismerkedtek össze, és akikkel soha, de soha nem felejtették el egymást. Soha nem felejtenek el képeslapot küldeni egymásnak, járjanak bármerre is a világban.

Az emberek, akikkel apám is együtt dolgozhatott, a labdarúgás megszállottjai voltak, akik hobbijukként tekintettek munkájukra, s tán éppen ezért mindig lelkesedve és hatalmas odaadással végezték azt. Sikerült egy mezei csapatból profi klubot formálniuk. Ennek megvalósításához megvolt az anyagi hátterük, de ez önmagában mit sem ért volna,

ha nem egy olyan kiváló sportdiplomáciai érzékkel megáldott vezető rakta volna le mindezek alapjait, mint a legendás Weisz Misi bácsi.

Ő mindig nagyon magasra tette a lécet, de bátran kijelenthetem, hogy sem apám, sem kollégái nem próbáltak meg átbújni ezalatt a léc alatt soha. Szerencsések voltak akkor is, mikor sikerült egy emberileg és szakmailag kiváló edzőt, Peczét a klubhoz csábítaniuk.

De a játékosok többet kaptak itt, mint csak rendszeres havi fizetésüket. Olyan mély emberi kapcsolatok alakultak ki, amilyenek csak egy apa és fia között keletkezhetnek.

Tanácsért fordultak egymáshoz, elbeszélgettek futballról, egészségről, családról… az életről. Így működött ez akkortájt nálunk. De nemcsak ’80-as években, hanem azután is, mert ezek a kapcsolatok soha nem szakadtak meg.

Egy csésze kávé vagy egy pohár bor mellett órákig tartó beszélgetések jellemezték azt az időszakot. A mai futball már másról szól. Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy ma minden a pénz körül forog. Ez alól sajnos ez a futballnak nevezett játék sem kivétel. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az a csapat, amely apám idejében irányította a klubot, ma megtalálná-e a helyét ebben a világban.

Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Mindez azonban semmit sem változtat azon, hogy amit ők véghez vittek, az nem volt mindennapi dolog. Apám a labdarúgás szerelmese volt, aki az élet nehéz pillanatait humorral próbálta meg átvészelni.

Ebből merített erőt, ha úgy érezte, segítenie kell magán, a játékosokon vagy a családján, barátain.

Ha körükben volt, mindig vidámnak és felszabadultan éreztük magunkat. Ugyanúgy, ahogy ő is jól érezte magát közöttünk, a családja közt vagy akár a stadion öltözőjében, és mindenhol, ahol emberség vette körül. Ilyen környezetben csak jó dolgok elérésére képes az ember.

Az a családias légkör, amit sikerült a klubon belül kialakítaniuk, még ma is érződik egy-egy találkozás alkalmával. Mindannak módja, ahogy ezt elérték, az apám és kollégáival elért közös munkája iránti büszkeséggel tölt el.

 

(Reisz Péter, Reisz Árpád a DAC ´80-as évekbeli csapatvezetője fiának gondolatait meghallgatta és lejegyezte: Poór Tibor.)

 

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább