A gyermek az élet legszebb ajándéka. Szülőnek lenni nehéz, ámde csodálatos feladat. Minden nehézséget kárpótol a kicsi egyetlen mosolya. A babavárás első pillanatától kezdve a csöppség beköltözik édesanyja és édesapja szívébe.
Nincs ember, aki ne szeretné a gyermekét! Gondoltam kis naivan… Nemrégiben azonban egy anya őszinte vallomását olvasva teljesen elképedtem. Az édesanya leírta, terhére vannak a gyerekei. Nem hiányoznak neki, ha távol van tőlük. Nem szereti őket. Egy 5 és egy 2 éves gyermek édesanyja írta e sorokat.
Bár első gyermeküket még ő is nagyon várta, amikor a kezébe adták az orvosok, nem érzett semmi mást, csak ürességet.
Fárasztotta őt a kicsivel való foglalkozás, amikor csak tehette, rábízta valakire, s ez máig így van. Második gyermekét csak a férje kedvéért hozta a világra, aki imádja az apróságokat. Három hónap után azonban visszament dolgozni, a babára a nagymama vigyázott.
Az anyuka, ha csak teheti, távol van tőlük. Leírta, amikor együtt van a gyerekeivel, úgy tesz, mint a többi anya, simogatja, puszilgatja őket, ámde eközben közömbösséget érez.
Az édesanya sorait olvasva alig tértem magamhoz.
Hát tényleg létezik ilyen?
Van nő, aki nem képes szeretni a pocakjában növekedő kis emberkét? E történetben a szerencse, hogy az édesapa teljes szívéből szereti a kicsiket, gondoskodik róluk, odafigyel rájuk. Azonban az anyai szeretetet talán még ez sem képes pótolni. A kicsik megérzik, ki szereti őket igazán, s ki az, aki csak megjátssza érzelmeit.
Bár saját gyermekem még nincs, de képes vagyok teljesen elolvadni és megsemmisülni akár egy idegen kisbaba, kisgyermek láttán is. Azonnal belopják magukat a szívembe. Így elképzelhetetlennek tartom, hogy van olyan nő, aki a saját emberpalántáját nem szereti.
Hol maradnak az ösztönös anyai érzések?
