Véleményt mondani valamiről igazán könnyű. Nincs szükség hozzá továbbképzésre, nem kell, hogy valaki jártas legyen a témában. A vélemény, az csupán vélemény. S ha kérdezik, szabadon elhangozhat.
De mi a helyzet akkor, ha olyasvalaki fogalmaz meg véleményt, akiről azt gondoljuk, semmi tapasztalata abban, amiről beszél?
Szabad megkérdőjeleznünk valaki szavait, ha szerintünk nem „jogos”? Mikor jogos egy vélemény? Amikor kellő tapasztalatot szerez valaki a témában? Addig viszont teljesen irreleváns, amit mond?
A gyermeknevelés mindig sarkalatos pontja a mindennapi beszélgetéseknek. Főleg akkor, amikor „szülők” kerülnek egy társaságba „nem szülőkkel”. Talán csak beállítottság kérdése és jellembeli rugalmasságé, hogy valaki véleményét el tudjuk-e fogadni, vagy sem. Nem elismerni és feltétlenül igazat adni, legalább csak elfogadni, amit mond. Ha jobban belegondolunk, több nem is kellene.
Egyszerűen el kellene fogadnunk egymás igazát. Ez lenne talán a legfontosabb dolog, amit egymással szemben, egy embertársunkért meg kellene tennünk.
Lehet valakinek más a véleménye a nevelésről, a jóról, a rosszról akkor is, ha épp nincs gyereke. Ha nem szülő, akkor ő már nem is foglalhat állást?
„Ne dumálj bele, nincs is gyereked!” – förmed rá a szülő a nem szülőre.
Miért érzik szükségesnek éreztetni egyesek azokkal, akiknek nincs gyermekük, hogy nem tudhatják, miről beszélnek, mert nem szülők? Miért is ne tudhatnák?
– S ha előfordult náluk kisgyermek a családban, akinek a nevelésében aktívan segítettek?
– Ha épp neveléssel, tanítással kapcsolatos végzettsége van vagy épp a munkája az?
– Ha élt már olyan kapcsolatban, amikor a párjának a gyermekét nevelte?
– Ha csupán vágyik a családra és minden elérhető ismeretet elsajátított a témában?
Számtalan példa előfordulhat, amikor valaki „jogosan” fogalmaz meg véleményt, hiszen az, amit mond, az az ő élethelyzetére vonatkoztatva valóban igaz. Hogy kérdőjelezhetjük meg ennek valóságtartalmát, létjogosultságát? Miért érzünk kényszert arra, hogy kérdőre vonjuk azért, mert saját gyermeket nem nevel és ezért „nem tudhatja”?
Ha a saját bőrén nem is tapasztalta meg a szülői szakmát, ahogy egy „rendes szülő”, véleménye még szabadon lehet a gyermeknevelésről. Ugyanis, ha az emberismerete rendben van, az is relevánssá teszi, de ha csak a saját gyermekkorára alapoz, már az is éppen elég.
Gyermekek pedig mindannyian voltunk, nem igaz?