Kávé, tea, süti, a kedvenc időtöltéseink egyike, mellyel szívesen lekötjük magunkat, akár társaságban is. Kinek mi a kedves, a jó, a boldogító, az örömszerző.
Kinek a sör és a meccs, kinek a jóga és a zöld levek, mindenki másban lel felfrissülésre, megnyugvásra, kikapcsolódásra.
Itt a nyár, a fejünk felett pedig minden légszomjas munkanap után ott kiabál a képregényes szövegfelhő: „Menjünk ki, menjünk ki! Végreee!”
Mégis a legtöbb program, melyben valamennyien örömünket leljük közösségi gyökerű. Szeretjük, ha vannak körülöttünk, amikor körbevesznek minket figyelő, vigyázó, vagy épp flegma, nemtörődő tekintetek. Az otthon magányos csendje ilyenkor a legfullasztóbb.
De a nappali hőséget hamar felváltja az esti felengedés, amikor az asztalra kerülnek a jó fröccsök, az ágyban pedig izzadságtól nyirkosak a takarók. Éjjeli kalandorok lehelik be a hajnalt, sóhajaik páraként ülnek rá minden egyes fűszálra, hogy emlékeztesse a korai buszra igyekvőket: ez egy jó éjjel volt.
Annyi édes, időhosszabbító, semmitevésre ösztönző programot szervezhetünk magunknak, amennyit nem szégyellünk.
Mert hiába, kirúg a lakásból a jó idő. S ha a hőség már nem barátunk, a kinti finom szellő és hűsítő zápor biztosan az lesz.
A nyárban a hűs a legjobb, a télben pedig a ritka, fahéj illatú meleg. És milyen jó is így!
