Az anyamentő hadművelet

Mert nőnek lenni jó

A cikk megjelent a Klikk Out 2019/06. számában.

Szerző: Bartalos Tóth Iveta  / Fotó: Elements.envato

Péntek délutánonként anya megengedi, hogy edzés után Bogiékhoz menjek játszani. Ja, játszani, … az én koromban! Kérem szépen, én már tizenkét éves vagyok!

Ehhez a majdnem felnőtt korhoz mérten játszunk mi a barátnőm  számítógépén előbb egy kis Minecraftot, majd jöhet a TikTok és végül vicces videókat nézünk, vagy chatelünk az osztálytársainkkal. Most sincs  ez másként, amikor egyszer csak veszekedésre leszünk figyelmesek. Bogi szülei vitáznak, s csupa olyan kifejezést vágnak egymás fejéhez, amelyeket én nem igazán értek. Bogi persze felvilágosult, ő tudja, mit jelentenek a kapuzárási pánik, a változókor és a jó dolgodban azt sem tudod, mit csinálj kifejezések. Megnézte mindet a neten, ahogy azt is, mi az, hogy üres az életed.

– Tudod, lassan kiürül a fészek. Ezt az apu szokta mondani. Már csak én vagyok fióka, a tesóim nagyok, ezért anyu fura dolgokat tesz és mond, mert ahogy apu mondja, attól fél, hogy üres lesz az élete. Negyvenéves volt, életközépi válságban szenved – mondja, majd mintha semmi sem történt volna, újabb videót indított el a számítógépén.

Hosszasan elgondolkodom a hallottakon. Tényleg így működnek a felnőttek? Amíg kicsik vagyunk azért könyörögnek, hogy legyünk minél hamarabb önállóak, ügyesek, okosak. Aztán amikor ezeket elérjük, akkor meg ez a baj és értelmetlennek érzik a létezésüket? Engem az anyukám sok fura dologra tanított, a felét még mindig nem értem, de azt igen, hogy a családban felelősek vagyunk egymásért. Én nem hagyhatom, hogy ő, aki jövőre lesz negyven, akárcsak Bogi mamája, attól szenvedjen, hogy üres és értelmetlen az élete.  Ne félj, anyamadár, majd én megmentelek! Anyamentő hadművelet indul!

Bogitól késve érek haza. Anya az ajtóban fogad, mérgesen kiabál.

– Azt hittem, hogy hatéves korod óta ismered az órát! Ennyire vagy megbízható? Járjak érted újra kocsival, vagy csörgesselek meg, hogy idő van?

Hoppá, hoppá, máris visszacsempésztünk néhány feladatot anya életébe! Jó lesz ez, jó lesz ez!

Köszönés nélkül lépek be a házba, a cipőimet a sarokba rúgom, a kabátomat sem rakom el a helyére. Anya tombol.

– Nem elég, hogy elkéstél, még tiszteletlen is vagy? Én rakjam el utánad a dolgaidat?

Boldogan mosolygok rá. Ilyen gyors sikerre nem is számítottam. Két perc alatt ennyi eredmény? Ő persze őrjöng, amiért pofátlan és neveletlen vagyok, és még a képébe is nevetek ahelyett, hogy szégyelleném magam a történtek miatt. Dehogy szégyellem, anya, bárcsak tudnád, milyen ügyes nagylányod van valójában!

Vacsora előtt nem mosok kezet, evés közben a mobilomat szeretném nyomkodni és be is próbálkozom ezzel. A tévét kérdezés nélkül kapcsolom el apa elől, pont a gól előtti pillanatban. Apa mérgesen a szobámba kerget, s hallom, ahogy anyával rólam beszélnek.

– Ez a gyerek ma meg van bolondulva! Elkésik, felesel, pofátlan, szemtelen! – kel ki magából anya, de apa erre csak annyit mond:

– Nyugi, ez csak a kamaszkor! Elmúlik.

Mérges vagyok.  Nyugi? Kamaszkor? Elmúlik? Azt gondoltam, ennél látványosabb munkát végeztem. Azt hiszem, ideje igazán bekeményítenem!

A következő hetekben nem vetem be reggelenként az ágyamat, a pizsamámat és a szennyest a földre dobom, a fürdőszobát csatatérré változtatom és gondosan figyelek arra is, hogy rendszerint miattam késsen el anya a munkából. A tízóraimat meghagyom, ami hatalmas, szinte már emberáldozat, mert kopognak a szemeim az éhségtől, de ilyenkor csak anyára gondolok, nem szabad feladni, nem szabad feladni! A leckeírást rendszerint kihagyom, cserébe szépen gyűlnek a fekete pontjaim, majd az ezekért  járó kiérdemelt jegybéli dicséret. Anya tombol, mérgesnek mutatja magát, de én látom rajta, ahogy újra életre kel.

– Ha csak ez hiányzik neked, mától újra velem tanulsz! Lesz neked meg nem írt lecke!

Az estéink tartalmasan telnek, három órásra is elhúzom a tanulást. Ezek után érezze az anya úgy,  hogy üres az élete!

Nem érzi, azt mondja, fáradt. Van, hogy megsajnálom, hozzábújnék, átölelném, visszaváltoznék hirtelen, de olyankor eszembe jut Bogi mamája az ő üres életével. Nem hagyhatom, hogy nálunk is ekkora kárt tegyen az életközépi válság!

Összeszorított fogakkal, de kitartok. Igazán nehéz ilyen áldozatokat hoznom, tűrnöm, hogy anya rosszakat gondoljon rólam, és azt kérdezze, hová lett az ő kedves, jól nevelt okos nagylánya? Nem láthatsz, anya, de én most is itt vagyok, és még jobban szeretlek, mint ezelőtt!

A féléves bizim igazán szép munka, kicsit ugyan keményebb lett a kelleténél, de elnézve a szüleim reakcióját, az lesz ezek után az utolsó gondolatuk, hogy gondtalanul hátradőljenek.

Benyitok a szobába, anya fáradtan néz rám.

– Te már sose fogsz felnőni, kislányom? Nekem mikor lesz végre egy kis nyugtom? Mikor lesz olyan, hogy semmi dolgom és csak bámulhatok ki a fejemből esténként? Tizennyolc éves korodig ez vár most rám?

Tizennyolc. Szóval addig kell kitartani!  Az már csak hat év! Az én anyukám igazán szerencsés, amiért nem bámulhat csak úgy ki a fejéből, hiszen én azt nem hagyom neki. Láttam már, mire képes egy negyvenéves fej, amelyik nincs lefoglalva. A Bogi papája is megmondta, hogy ez volt a gond. A sok szabad gondolat!

Ahogy hallgatom és nézem, miközben magyaráz, elégedetten mosolygok rá. Mert bár a helyzet nem ezt mutatja, de én tudom, hogy a szíve mélyén nagyon is örül és boldog, amiért újra értelmet kapott általam az élete. S azzal, hogy időközben ráncosodni is kezdett, elég lesz foglalkoznia  az én tizennyolcadik szülinapom után. Addig pedig még jobban bekeményítek, nehogy legyen ideje belenézni a tükörbe esténként, mikor az ájulással küzdve fáradtan beesik az ágyába. 


Ezt se hagyd ki: 

Bartalos Tóth Iveta: Megérkeztem

Mészáros Krisztina: Jól vagyok!

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább