A cikk megjelent a Klikk Out 2019/06. számában. Fotók: Elements.envato
Múlt havi cikkünkben a homeopátia eredetét és alapelveit vettük górcső alá, az akkori ígéretünkhöz híven most azt is megnézzük, hogy a tudományos kísérletek keretében valóban hatásosnak bizonyult-e, segített-e a pácienseknek a gyógyulásban.
Rengetegen vizsgálták már a különféle homeopatikumok hatékonyságát, különböző kísérleti módszerekkel, több vagy kevesebb résztvevő alannyal az évtizedek során. Az eredmények nem kevés esetben egymásnak homlokegyenest ellentmondtak. Nem csoda, ha az emberek összezavarodnak ilyenkor. Ám – ahogy többek között Ben Goldacre Rossz tudomány című könyvében rámutat, nem árt tudni, hogy nem minden kísérlet egyformán „minőséges”. Az egyik viszonyulhat úgy a másikhoz, mint a menzás szaftos hús a Michelin-csillagos séf kreálmányához.
Előzmény: Édes kis semmiség – A homeopátia eredete (I. rész)
A gondosan megtervezett, jól végbevitt és tudományos szempontból releváns eredményeket hozó kutatások néhány dologban azonban hasonlítanak egymásra. Az egyik ilyen dolog az, hogy használnak valamiféle kontrollcsoportot. Tehát van adott mennyiségű ember, aki megkapja a vizsgált gyógyszert, és adott mennyiségű ember, aki vagy egy másik, jobbára már bejáratott szert kap, vagy pedig placebót (azaz hatóanyag nélküli álgyógyszert). A két csoport eredményeit gyógyulás és esetleges mellékhatások tekintetében összehasonlítják, és ha nincs különbség a kettő között, akkor az új szer vagy semmivel nem ér többet, mint a régi, vagy csupán a placebo-hatásnak köszönhetően ér bármit is.
A következő fontos dolog a randomizáció, hogy a csoportba sorolás véletlenszerűen történjen, nehogy az egyikbe valahogy olyan betegek kerüljenek, akiknek például magasabb életkor miatt kevesebb az esélyük a pozitív változásra.
A harmadik fontos dolog pedig a “kettős vakítás”, ami azt jelenti, hogy sem a beteg, sem az orvos nem sejtheti, hogy melyik csoport melyik szert kapja. A betegnél világos, hogy kevéssé szerencsés, ha tudja, hogy nem igazi, vagy nem a jobbnak remélt gyógyszert kapja. De miért fontos, hogy a kezelője se legyen ezzel tisztában? Az orvos akaratlanul is elárulhatja viselkedésével, hogy mit is „vár el” a pirulától, amit a betegnek ad. Ha tudja, hogy placebót nyújt át, lehetséges, hogy kevéssé lelkes a beteg előtt, illetve tudat alatt kisebbnek ítéli a javulást, mint amilyen az valójában. A másik esetben pedig fordítva.
Az első ember, aki megpróbálta a homeopátiával kapcsolatos kutatási eredményeket összegezni, az 1997-ben Klaus Linde volt, aki alapból ki is zárta azokat a kísérleteket, ahol nem volt kontrollcsoport és megfelelő randomizáció. Eredményeit a The Lancet című orvosi lapban publikálta, és arra jutott, hogy a homeopátia effektívebb a placebónál. Ez az eredmény azonban sokaknak gyanús volt. Kiderült, a figyelembe vett publikációk nagy része még így is hibás volt módszertanilag, ami Lindét arra késztette, hogy újraértékelje álláspontját.
A következő összegzésre 2003-ban került sor Dr. Aijing Shang vezetésével, aki nagyon vigyázott arra, hogy csak a valóban kifogástalan kutatásokat vegye figyelembe, és így arra a szomorú következtetésre jutott, hogy a homeopatikumok semmivel sem hatásosabbak, mint a placebo. A Cochrane Collaboration nevű szervezetnek, amely rengeteg önkéntes orvossal dolgozik együtt, és a tudományos konszenzust keresi hasonló vitás kérdésekben, ugyanez az álláspontja.
Ami persze nem jelenti azt, hogy a betegek végső soron nem éreznék jobban magukat, de eléggé etikátlan valamiért egy csomó pénzt elkérni, ha egy darab Lentilky is ugyanolyan gyógyerővel rendelkezik megfelelő hókuszpókusz mellett.
Az is érdekes egyébként, hogy a homeopátia általában úgy él az emberek fejében, mint „valami gyógynövényes” gyógymód, de ez is csak részben igaz. Noha a (jelen nem levővé hígított) alapanyagok zöme valóban növényi eredetű, vannak állati és ásványi összetevők is. Némelyik ráadásul eléggé bizarr: a népszerű Oscillococcinum nyomokban kacsamájat tartalmaz (fordítok: nem épp vegán), de van, amiben porrá tört háziméh van (nem is éppen eko), és ásványok is szerepelnek a listán.
Az egyik legkülönösebb történet azonban egy hajóhoz kötődik: a Helvetia 1887-ben nagy viharba keveredett, és el is süllyedt. Roncsai máig megtalálhatóak a walesi tengerparton. Hogy, hogy sem, egy homeopatának az jutott eszébe, hogy orvosságot csinál a maradványokból, és leteszteli, mire is lesz jó a szer.
Eddig még nem említettük, de a homeopatikumok tesztelése bizony nem laboratóriumi körülmények között indul. Talán még emlékszünk, hogy az alapelv az volt, hogy a szerek azokat a tüneteket gyógyítják a betegeknél, amely tüneteket egészséges embereknél okoznak. Úgyhogy fognak pár figurát, adnak nekik a gyógyszerből, és megkérdezik, hogy milyen változást figyeltek meg magukon a beszedése után.
És most kapaszkodjunk meg: ez esetben azt figyelték meg az önkéntes tesztalanyok, hogy munkába menet jóval kisebb volt a dugó, mint normális esetben. Ebből a homeopata azt a következtetést vonta le, hogy a szer mindenféle “dugót”, illetve elzáródást felold, és nem is volt rest piacra dobni a szert.
Akit érdekel, Boldogkői Zsolt Hiénák a betegágy körül c. könyvében további bizarr összetevőkről is olvashat még, vagy böngészhet egy csöppet.
Dr. Novák Hunor egy érdekes kísérletet is tett az egyik reggeli műsorban, melynek egy homeopata orvosnővel együtt vendége volt. Ha egy erős altatóból túl sokat veszünk be, az nyilván veszélyes dolog, potenciálisan bele is halhatunk. Ő tehát fogott egy egész fiolányit egy erősen hígított homeopatikus altatóból, és a szörnyülködő doktornő előtt élő adásban küldte le az egészet, hogy demonstrálja, hogy az égvilágon semmi hatása nincs. Egy ásítás nem sok, annyit se produkált.
Mindezek ellenére sem nagy csoda, hogy ha valaki hisz a homeopatikumokban, hiszen nagyon is jó reklámot kapnak. Egy sima Google-keresés eredményeit megnézve az első találatok között szinte egyáltalán nincs is olyan oldal, mely kritikusan tekintene erre a fajta orvoslásra. A médiában is általában kedvező fényben reprezentálják az alternatív gyógymódokat, és nem nagyon szeretnek a negatív eredményt hozó kutatásokra hivatkozni, vagy túl nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy megmagyarázzák a módszer működési elveit, inkább személyes sikersztorikra alapoznak. De ezen is túlmutat ez a probléma, s itt végezetül szeretném Boldogkői előbb már említett könyvét szó szerint idézni:
„A legfőbb probléma azonban a tudatlanság. Nem csupán arról van szó, hogy a tanulmányaink során nem sajátítottuk el kellő mélységben a természettudományos ismereteket, hanem elsősorban arról, hogy magát a logikus gondolkodást nem tanultuk meg. Ezért, ahelyett, hogy a homeopátia abszurditásán össznépileg nevetnénk, gyűlölködő közegben kell ádáz harcot folytatnunk az átverés e gyógyítás ruhájába öltözött formája ellen, s mindeközben a gyógyszeripar lefizetett ügynökeinek titulálnak bennünket.”
