A felkészülés kezdete egészen sok beszélgetést ihletett, melyeknek témája érthető módon a játékosmozgás volt, méghozzá mindkét irányban.
Teljesen normális emberi és szurkolói reakció, hogy a legkevésbé együttérzően megemésztett hír az, amikor egy kezdő tizenegybeli játékos távozik, ugyanis ilyenkor a megszokottnál erősebben mutatkozik meg az önfenntartó ösztön, sőt megjelenik a veszélyérzet is. Ma tehát olyan reakciókat is hallunk, amelyek különböző érzések egyvelegei, másrészt azonban olyan elmélkedéseket szintén, amelyeket a józan ész diktál.
Így vagy úgy, ha valaki egy hasonló lépésre adja áldását, számolnia kell a többi ember természetes reakciójával. Egy fizikus úgy mondaná: minden akció reakciót szül.
Egy dolog biztos: hasonló játékosmozgások voltak és lesznek is, ezért számolni kell azzal, hogy lesznek reakciók, és ha a klub nem szeretné, hogy nyomás alá kerüljön, az ilyen dolgokat még azelőtt be kéne jelenteni, mielőtt a nyilvánosság tudomást szerez róluk „nem is tudjuk, honnan”.
Tisztán kommunikációs szempontból szerintem járhatóbb út lenne, ha a nyilvánosság, a szurkolók a klub szájából hallanának vagy egy videóban, esetleg írásban olvasnának a hasonló hírekről. Szerintem.
Térjünk át azonban a dolgok lényegére, a játékosmozgásra. Nem határtalan pesszimizmus az, amit megosztok, de nem is határtalan optimizmus.
A tényekből kellene kiindulnunk. Tény, hogy a távozó futballistáinkat – főleg Bayot – nem sikerült pótolnunk. Megeshet, hogy most igen, de ebben Hyballa vezetőedző sem lehet százszázalékosan biztos vagy bizonytalan.
Az elmúlt szezonban gyenge volt a cserepadunk, ez nyilvánvaló.
Megtörténhet, hogy ezúttal jó kispadunk lesz, de ebben Hyballa vezetőedző sem lehet százszázalékosan biztos vagy bizonytalan.
Huk egészen váratlanul távozik, aki egyrészt csapatkapitány és az együttes gerincének tagja volt, másrészt nem mindig nyújtott százszázalékos teljesítményt: míg Šatkával nagyon gyorsan összeszokott, elég hosszú ideig tartott e páros Jedličkával való összecsiszolódása és fordítva.
Néhány dolog működött, és néhányra ad hoc megoldást alkalmaztak.
Például Martin a bővér beadásoknál mutatott hátrányosságát azzal küszöbölték ki, hogy a hangsúly átkerült magának a beadásnak a tizenhatos előtti kiküszöbölésére ahelyett, hogy azt oldották volna, hogyan hárítsák el sikeresen a beadásokat egészen a tizenhatosban vagy az öt és felesben. Összeszoktak, és ez így is működött.
Pillanatnyilag nem Huk távozásának a tényén rágódom, hiszen előbb-utóbb helyettesítve lesz, ám jelenleg ezt a talán legfontosabb új kihívásnak tartom, amelynél szerintem jogosan teszem fel a kérdést, hogy van-e erre elég idő:
minél tovább fogjuk ugyanis próbálgatni a középső védőpárost és minél később lesz Martin előtt a végső rostán átjutó páros, annál kevesebb idő marad begyakorolni az összjátékot és beszívni a kémiát ezekkel a hátvédekkel.
Hm… Az említett páros gyors kiválasztása annak a szintén nem kevés kockázati tényezőjét hordozza magában, hogy időszűkében nem jól választottak, így tehát mindkét megoldás „robbanásveszélyes”. Martin a középső védőkkel való összejátéka véleményem szerint kulcskérdés az új szezonra való csapatépítés folyamatában és ez a fő iránytűje az EL páros mérkőzéseinek is.
Ebben az esetben nem osztom azt az állítást, hogy erre van ott mindkét edző, ez egy túlságosan leegyszerűsített nézőpont, mert tárgyilagosan nézve ez a feladat a legnagyobb kockázat határán mozog, az idő rövidsége miatt pedig erre a helyzetre ez kétszeresen igaz.
A tehetséges kapus sikeressége kilencven százalékban a fejben van, a többi a munkamoráljának a függvénye.
Ezt az egészet főleg a középső védőkkel való kémia tartja egyben. Zárásképpen nem hozakodom elő határtalan optimizmussal és pesszimizmussal sem, csak ezt említeném meg: Hyballának, Raškának, Jedličkának és az edzők által kiválasztott középső védőpárosnak szüksége lesz a mi (vezetőség, nézők stb.) hatalmas támogatásunkra, mert az utóbbi évek egyik legnehezebb feladata áll előttük.