A naplóbejegyzés megjelent a Klikk Out 2019/06. számában.
Fotók: a szerző
Lényeges változás az „otthoni” életemhez képest, hogy Budapesten a szabadidőm eltöltésének számtalan új módja van. Ha úgy tartja kedvem, megnézek egy számomra érdekes kiállítást, könyvbemutatót, koncertet, szabadtéri rendezvényeken szórakozom, vagy csak simán kiülök a Városligetbe egy pokrócra sütkérezni. Örülök, hogy itt mindig történik valami, és a várost járva, gyakran váratlan eseményekbe is lehet botlani.
Az egyik legszürreálisabb és egyben legklasszabb random utcai élményem az volt, amikor a Deákon a vígan zenélő és hullámzó krisnások meghívtak csatlakozni, hogy együtt járjunk el egy karmatisztító táncot. Nem tudom, hogy hatott-e, de véteknek éreztem volna kihagyni ezt a soha-vissza-nem-térő lehetőséget (nem mellesleg, kardiónak sem volt utolsó).
Elhatároztam egyébként, hogy a rendszeres mozgásnak ezentúl nagyobb figyelmet szentelek. A budai hegyeket, erdőket bejárva szinte valószerűtlennek tűnik, hogy egy főváros ilyen változatos tájjal rendelkezhet. A környék rengeteg túraútvonallal, szabadtéri, „sütögetős” hellyel, libegővel, kilátóval csábítja a kirándulni vágyókat – s az erdei emelkedőkkel ugyan néha megküzd e cikksorozat alföldre termett hősnője, de a magasból élvezhető látkép minden izzadságcseppért kárpótolja.
A környék bebarangolása mellett a kulturális életben való részvétel is számtalan lehetőséget tartogat az arra fogékonyak számára. A pezsgő irodalmi élet volt az egyik jelentős mozgatórugója annak, hogy Budapestre költöztem. Egyrészt szeretnék részt venni benne, mint olvasó-hallgató, másrészt nem titkolt célom, hogy belátható időn belül egy kötettel debütáljak majd itt. Ehhez persze még további tanulásra, önképzésre és kapcsolatépítésre van szükség, de a lehetőségek minden téren adottak.
Tegnap végre eljutottam egy SPB Klub-rendezvényre (Slam Poetry Budapest) is, ahová már régóta vágytam. A slam poetry egy hozzám közel álló irodalmi műfaj, amelynek alakulását, versenyeit évek óta követem. A színpadon álló, alkalmi előadók sokszor olyan dolgokat mondanak ki egy-egy slamszövegben, amiket én sosem mernék. Ha valaki igazán jó ebben, akkor a sorai úgy fúródnak a nézőbe, mint a lövedék – felráz, megríkat, sokkol, megmosolyogtat, tanít egyszerre.
Szóval tegnap végre én is láttam ezt élőben, és örömködve vettem észre a tömegben az eddig csak YouTube-on látott arcokat, az egykori bajnokokat és trónkövetelőket.
A pultos szeme rendesen elkerekedett, amikor pontosan vázoltam neki a rozéfröccsöm elvárt arányait – hja, kérem, csallóközi vagyok, pontosan tudom, mit akarok! 🙂
Aztán van olyan is, hogy hazahúz a szívem és olyankor DS-re mozdulok ki pár napra. Találkozom a barátokkal, elintézek néhány teendőt, a fennmaradó időben pedig kivételezett királykisasszonyként élvezem a szüleim gondoskodását. Tömbösítve elmesélem itthon, mivel teltek az elmúlt hetek, merre járok, megszoktam-e már a nagyvárosi életet, pestiesen beszélek-e már (szerintem nem.). Indulás előtt néha bevásárolok szlovák élelmiszerekből – ilyenkor főleg édességet, felvágottat, sajtot, knédlit, majonézes tőkehalat (=treskát) pakolok a kosaramba.
Érdekes, hogy viszonylag rövid idő alatt kialakult bennem a hazai ízek hiánya, és meghatódom, ha a boltban „vidám csallóközi paradicsomot (=Veselá Paradajka) vagy más, Szlovákiából importált terméket látok (tudom, szánalmasan szentimentális vagyok ilyenkor).
S mivel ezek az ízek felértékelődtek, egyre gyakrabban találom magam a konyhapult mellett is, miközben vadast, lecsót, palacsintát, granatírt, stb. készítek valamelyik internetes receptkönyv alapján. Azért csak ne aggódj, Anya, a Te főztödet egyik sem veri!
