Leesett

Fotó: Horen

A világ összes fájdalma, szégyenérzete és áldozatkészsége egy pillanat alatt a lakásunkban összpontosult, amikor egy eddig még sosem hallott hangon felsírt. Leesett.

Csak negyven centiről. De az neki nem ennyi, hanem egy szakadék. Számoljunk csak! Ő most hetvenegynéhány centi lehet, én meg mondjuk két és félszer annyi. Ha ezt visszaszorzom, akkor az nekem egy méter. Mintha fekve lezuhannék mondjuk a konyhapultról. Na, kösz!

Vasárnap reggel fél kilenc volt. Anyuci ilyenkor még alszik az éjszakába nyúló lagzis fotózás után. Apuci pedig megteszi a szokásos reggeli köröket. Róki valahol fél hat és fél hét között kel. Mosolyog, mint ilyenkor az esetek enyhe százalékától eltekintve mindig. Hol Renire, hol rám. Mintha ilyenkor újra és újra felfedezné, mennyire boldog attól, hogy mi vagyunk a szülei. Vagy mint amikor egy rohadt rémálomból felkelsz, és regisztrálod, hogy mindenki a helyén, nem kukultál meg, és nem is indultál el pizsamában az iskolába.

Miután kicseréltük a félkilós pelust tízdekásra, jöhetnek a reggeli rutinok. Felgomboljuk az otthonunk szemhéjait. A kézen ülő Rókival átballagunk az első szobába, ahová ilyenkor betűz a nap, miután felemelkedik a redőny. Körbefordulunk, egyszeriben minden olyan szép, ahogy ráesik a fény. A virágok a polcokon, a rókás pelenkával leárnyékolt napközi szundihinta. Ezek a fények kiradírozzák azt a rendetlenséget, amit egyébként ez a szoba elnyel.

Aztán kiballagunk a nappaliba, és megvizsgáljuk az ablak elé belógó futót, a kukoricást a csöppnyi, ilyenkor még árnyékos udvaron túl.

Jöhet a tükör – a reggeli hangulatteszt. Széles mosoly és apu vállára borulás, pipa. Jó napunk lesz! Apák napja van.

Következő állomás a játszószőnyeg. El kell magyarázni a tucatnyi csörgő, ropogó, csipogó, vagy csak simán puha plüssrókának, merre jártunk az előző este óta, és meg kell vizsgálni szájjal, megvan-e mindenük.

Kapcsolódó tartalom

Bárkiből lehet elég jó szülő | Gyereksarok

2024.04.17.

A többgenerációs család | Gyereksarok

2024.04.11.

Miután letelik az első ébren töltött egy-másfél óra, jöhet az első reggeli szundi. Hinta, Bóbita, sóhajok, szuszogás, majd 40-45 perc után felnyögés. A következő fordulóban előkerül egy régi bútordarab. A kanapé. Ahonnan olyan jól meg lehet vizsgálni, ahogy az enyhe szellő lengeti a már említett, ablak elé belógó futót.

Már nincs olyan, hogy egyedül fekszik olyan helyen, ami magasabban van, mint a talaj. Ahogy legutóbb írtam, szintkülönbség már csak tőle felfele létezik. Most mégis van. De olyan ennivalóan kémleli az ablakot, tennivaló pedig mindig akad. A kanapé széle messze, a konyhapult meg tele az előző napi rékassal meg hulladékkal. Odaballagok, összeszedem, lehajolok a pult mögé, a kukás szekrényhez, szelektálok egyet, néhány pillanat múlva pedig meghallom a puffanást.

Már nem emlékszem pontosan, hány ezredmásodperccel később jött az az éktelen zokogás, amit az aljas nyolcasom idején még nem ismertem, de engem olyan érzés kerített hatalmába, mintha kettévágott volna a Predator, és abban a pillanatban úgy éreztem, meg is érdemelnék egy ilyen büntetést, megtoldva némi felnyársalással és keresztre feszítéssel egy sósavval teli kádban.

Persze közben a végtagok cselekedtek, és Atom Antit meghazudtoló sebességgel rohantam a kanapéhoz, amely mellett Róki az oldalán feküdt, alatta a keze. Te jó ég, gondolom, nem létezik, hogy ez megtörtént! Mikor a pelenkázónál is már csak úgy veszem le a tekintetem róla, hogy közben az egyik kezem rajta van.

Van egy, helyenként visszatérő rémálmom mikroalvások közben. Róki zuhan, de nem a kanapéról, hanem úgy, mint a Stallone-féle Cliffhanger elején a főszereplő haverja. Alattam, le a mélybe. Csak a kétségbeesett, riadt tekintetét látom, mint akkor, amikor még nem tudott egyensúlyozni és minden helyzetváltoztatásra megfeszült praclikkal és ezzel a tekintettel reagált. Én is elengedem a kötelet, és megyek utána, hogy elkapjam és legalább rajtam landoljon. Ilyenkor a zuhanásomra kelek, és Róki esése után is ez a kép jut eszembe. Meg hogy neki ez most a világ legszörnyűbb pillanata. Reninek is, ahogy a sírására kirohan.

Visszafekszünk az ágyba, cicizés, nyugtatgatás, finom szülői röntgenezés, mijét üthette meg. Röviddel később felfedezünk a homlokán egy kis piros foltot, ami fokozatosan átmegy lilásba. A jó öreg púp. Guglizás: „másfél éves kor alatt, ha beüti a fejét, vigyük orvoshoz”. E pillanatban teljesen mindegy, hogy brit tudósok tanulmányát vagy egy „tudnod kell” típusú kattintásvadász propagandaoldalt olvasok, mert a szülőnek, akivel először történik ilyesmi, erre az információra van szüksége. Mindegy, mit írnak előtte vagy utána…

Röviddel később teljesen biztosak voltunk benne, hogy nincs semmi baja, hiszen mindene mozgott és mindent úgy csinált, ahogy korábban. De magunkat erről nem tudtuk végérvényesen meggyőzni, az első (utolsó!!!) ilyen esetnél muszáj, hogy bárki vagy az atyaúristen megmondja, hogy tényleg minden oké.

Róki elalszik a vállamon a baleseti sebészet előtt, ahová a gyermeksürgősségiről küldtek – ott nem is tudtak vele mit kezdeni, csak megmondták, hova kell mennünk. Eltelik csaknem egy óra, mire bejutunk, odabent a nővérkék még örülnek is az apró, ébredező kis husinak. A doktor bácsi kérdez, megvizsgálja a végtagjait, a szemét. Megnyugtat, de elmondja, mire kell figyelnünk a következő 24 órában, és azt is, hogy ha mégis baj van, akkor irány Kramáre. A szavak mögött ő is és mi is tudjuk, hogy nem lesz semmi baj.

Hazaballagunk és összebújunk. Később, ahogy elmeséljük a szüleinknek, ennek-annak, kiderül, hogy Reni össze-vissza potyogott, engem pedig egy autó a kerítéshez szorított a babakocsiban. Én magam is emlékszem a pillanatra, ahogy háromévesen majdnem kinyírtam az egyéves húgom, amikor a kiságya előtt lengettem egy babáját, ő meg nyújtózkodás közben kizuhant. Jönnek a sztorik, amiből kitűnik, hogy ezen az apró traumán mindenki átesik, és az én bűntudatom is enyhül egy cseppet.