Az irigység nem szép dolog, ennek ellenére szinte természetesnek mondható, hiszen, ha körülnézünk, számtalan irigy emberrel találjuk szembe magunkat.
Néhány hónapja alkalmam nyílt beszélgetni Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal. A téma a rosszindulat és az irigység volt.
„Ez egy teljes mértékben rejtett és eltitkolandó dolog az emberek számára. Olyan tulajdonság, állapot, melyet nem szeretnénk megmutatni magunkból. Tulajdonképpen magának az irigységnek a felvállalása, annak a beismerése, hogy valaki rendelkezik olyasvalamivel, amivel én nem, és ez bennem rossz érzéseket kelt. Aki kimondja, hogy irigy, bevallja általa, hogy valamiben alul maradt. Emiatt ennyire mardosó a dolog, mert ennek az élménynek a megélése összekapcsolódik egy alárendeltség érzéssel. Emiatt nem felvállalható, kimutatható. Egy nagyon pusztító típusú érzelemről van szó”
– hangzottak el a szakember szavai.
Az irigység és a rosszindulat kapcsán az eszembe jutott, vajon miért van az, hogy magunkban nehezen, vagy szinte észre sem vesszük e tulajdonságokat, azonban, ha egy embertársunk csak egy icipicit is irigy, azonnal kiszúrjuk azt és kígyót- békát kiabálunk rá. Persze, mindezt a háta mögött tesszük. Elmondjuk mindennek, csak épp jónak és ügyesnek nem. Kikérjük magunknak, hogy ugyan mégis hogy lehet ilyen galád módon viselkedni?! Tipikus
„másban a szalmaszálat is, de magunkban a gerendát sem” szindróma.
Borzasztó bosszantó tud lenni, amikor valaki arra panaszkodik, a szomszédja milyen irigy rá, közben előző nap a barátnője iránt érzett saját irigységét ecsetelte… Persze az utóbbiban semmi rosszat nem lát, hiszen csak kifejtette a véleményét, gondolja.
„Egyfajta rontást kapcsolunk ahhoz, ha mások irigykednek ránk. Sokszor ezért nem szeretünk kérkedni azzal, amink van. Ha ugyanis nagyon csillog-villog, ami a kezünkben van, a környezetünk nem fog szeretni minket. Azt kívánják, bárcsak rosszabbul menne a sorunk. A természeti népek hittek abban, hogy amennyiben túl sokan kívántak nekik rosszat, az könnyen járhatott valamilyen negatív hozadékkal. Alapvetően ettől tartanak az emberek. Épp emiatt éber szemmel figyeljük, ki néz ránk irigykedve, mert azonnal azt kapcsoljuk hozzá, hogy az az ember az ellenségünkké válhat. Ennek sajnos van alapja, hiszen gyakran meg is történik”
– válaszolta e felvetésemre a doktornő.
Nos, hogy valóban régről ered e szokásnak a gyökere, vagy sem, nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy az egyik legrosszabb emberi tulajdonságról van szó. Hiszen mi értelme irigykedni? Attól nekünk nem lesz jobb a sorsunk. Ahelyett, hogy irigyeljük más sikerét, inkább vele együtt örülhetnénk, büszkék lehetnénk rá. S példát véve róla, szorgalmasabban dolgozhatnánk a saját céljainkért. Ehelyett szinte okoljuk a másikat, hogy „bezzeg neki minden összejön.”
Valószínűleg a másik ember karjaiba sem pottyant bele semmi. Dolgozott, sokat tett azért, hogy elérje vágyait. Biztosan voltak buktatók az útján, de ahányszor elesett, annyiszor fel is állt.
Még mielőtt valaki fennhangon tiltakozna az utolsó soraim ellen, leszögezem, nem a milliomos család örökös fiára és lányára gondolok, akiknek valóban csak úgy az ölükbe pottyanhat az egész világ…
