Kedves Zoli bátyám!
Tudsz titkot tartani? De tényleg ne mondd el senkinek, amit most írok, mert ennél kellemetlenebb dolog nem történhetett volna velem legutóbbi levelem óta. Hogy is kezdjem? Érezted már, hogy hirtelen nagydologra hív a természet, de esélyed sincs elérni a legközelebbi vécére? Remélem, a postás Jolika most nem nyitja fel ezt a levelet, mert valóban kínos lenne, ha beleolvasna, és legközelebb rajtam röhögne az egész falu, mikor leugrom Hozzád látogatóba, én meg csak állnék ott szégyenemben, mint a fakereszt. Szóval az történt, hogy majdnem összecsináltam magam a nyílt utcán. Már a vonatban éreztem, hogy a reggeli kávéba nem kellett volna annyi tejet öntenem, de ahelyett, hogy elmúlt volna a feszítő érzés, egyre csak fokozódott. Az állomástól már szaporáztam, mint a nyúl, s közben hol a homlokomról törölgettem a hideg verítéket, hol a Miatyánkot váltottam az Üdvözléggyel, csak érjek be időben. Maradjunk annyiban, hogy sikerült is, meg nem is, de a többit tényleg majd csak személyesen, mert Jolikának nagyon cserfes szája tud lenni, főleg, ha más kínszenvedésének továbbadásáról van szó.
Azon meg nem is csodálkozom, hogy az a tej így meghajtott. Csak a Jóisten a tudója odafent, hogy mikor került bele a dobozába, és mennyi mindent adtak még hozzá, hogy olyan soká elálljon. Nem úgy van ám, mint régen volt. Emlékszel, Zoli? Amikor még gyerekként Julcsi anyuhoz, meg Géza apuhoz jártunk, hogy frissen fejt habos tejet ihassunk. Emlékszem, Te néha egy csurrantás bort is kértél bele, nekünk meg azt mondtad, az csak azért kell, hogy ne túrósodjon meg olyan hirtelen. Már akkor is javíthatatlan voltál. De nem is jártál miatta annyit orvoshoz, mint a mai huszonévesek. Hol az egyiktől, hol a másiktól hallom, hogy mennek a dokihoz csövet nyelni. Érted ezt? Huszonöt évesen! Merthogy lisztérzékeny, meg laktózérzékeny, aztán meg vérzékeny.
Két fiatal csaj beszélt erről a vonaton hazafelé, miközben én a munkából hazalopott újságot lapozgattam. Azért vagyok kénytelen a tolvajlásra, mert itthon már nem hajnalban hordják, mint eddig. Jó, ha tizenegyre megjön, de addigra meg már rég nem is úgy vannak a világ dolgai, mint ahogy leírták. Anyu ezért le is mondta az előfizetést. Azt mondta, ő aztán nem fog fizetni tizenöt eurót, hogy tegnapi híreket olvasson délben. A sport miatt viszont hazahordom. Szükséghelyzetből. Néha írnak olyat, amit máshol nem. De az a két csaj mellettem eléggé képben volt a politikából. Valamelyik politikusra azt mondták, olyan, mint a kaméleon: má tristo farieb, už by mal ísť do dôchodku. Hogy kire gondoltak, nem tudom, de valami kastélyt, meg öregotthont emlegettek még.
Az öregotthonról jut eszembe: Marika néni hogy van? Meggyógyult már a lába? Mondd meg neki, hogy fellendülőben van a tojásbiznisz, és lehet, hogy húsz helyett legközelebb már harmincat is el tudok majd adni neki Pozsonyban. De ne adjon azoknak a szerencsétlen szárnyasoknak abból a zacskós porból, amit a múltkor rendelt nekik Lengyelből, mert még a végén a tyúkok is úgy járnak, mint én, ahogy az elején írtam.
Ölel unokaöcséd,
Balázs
