Január végén kezdődő sajátos, helytörténeti sorozatom eljutott a dunaszerdahelyi télből a nyárba. Akik figyelemmel követték az eddigi részeket, azok számára nyilvánvaló, hogy nemcsak egy korszakot szerettem volna dokumentálni, hanem egyben az emlékeimet is megosztani a tisztelt olvasóval. Az első rész nyitóképén szánkózó kisfiú lehettem volna akár én is, vagy bárki önök közül. Szüleim, nagyszüleim sokat meséltek a régi Dunaszerdahelyről, és ezek a történetek egy-egy „saját sztorival” kiegészítve adtak teljes képet az általam leírt jegyzetekben.
Itt a nyár, kint tombol a kánikula, és ha nincs klimatizált lakásunk, bizony a szobánk falai is ontják magukból a meleget. Ilyenkor mindannyian felüdülésre vágyunk, árnyékot keresünk, vagy a vízben lubickolnánk.
Van egy nagy kincsünk, aminek messzi földről is a csodájára járnak, ez pedig nem más, mint a városi termálfürdőnk. Vagy ahogyan mifelénk mondják, a strand. Évtizedekkel ezelőtt leltek rá, a föld mélyén szunnyadó jótékony vízére, mely azon kívül, hogy gyógyít, egyben hűsíti is felforrósodott testünket.
Mártózzunk meg hát képzeletben, de ha tehetik, javaslom vegyék nyakukba a törölközőt, és irány a „termál”. Ennek megfelelően aktuális írásomat is kissé könnyedebb hangvételűre vettem.
Egyben eljött az idő, hogy köszönetet mondjak kedves barátomnak, városunk alpolgármesterének, Karaffa Attilának, akinek fényképgyűjteménye ezúttal is megfoghatóbbá teszi cikkemet.
A fotók által összehasonlíthatjuk, mennyit változott a város, jelen esetben a termálfürdőnk az idők folyamán. Az oly népszerű olaszmedence és környéke például, ahova ötödikes koromban úszótanfolyamra invitált szeretett alapiskolám. Vagy éppen a nagy úszómedence, melynek hideg vizébe csak a merészebbek ugrottak fejest.
Az ovális rekreációs medence, ami mellől nemrég eltűnt a strand egyik korábbi jelképe, a régi égszínkék, kanyargós csúszda. Pár méterrel odébb ott van viszont a színes, főleg a gyerekek által kedvelt élménycsúszda. De ugyanígy a kiszolgáló épület, ahol azelőtt sem csak nyáron lehettünk vizesek.
Mindenkinek van egy alma! – írta nagyanyám egykor az újság szélére, majd édesanyámék – akik négyen voltak testvérek -, felkutatták az egész lakást a gyümölcsök után, de hiába. Aztán amikor nagyanyám hazaérkezett, számon kérték tőle az üzenetet, mire ő ezt felelte: a rádióban szólt Harangozó Teri slágere, és csak a címét írta le, csupán lemaradt a vessző az „almáról”.
Szóval az ilyen, és ehhez hasonló történetek is megmaradtak bennem. Talán van, akinek éppen az az álma, hogy eljusson egyszer a szerdahelyi strandra. Kellemes kikapcsolódást kívánok hozzá! Jó nyaralást barátaim!
(Roberto)
Előző részek:
Dunaszerdahely utcáin
