Az érzelmeink úgy irányítanak bennünket, ahogy akarnak. Mint nagy, színes útjelző táblák, mutatják a haladási irányt, mi pedig gondolkodás nélkül követjük őket. Elfelejtjük megkérdezni magunktól: mégis ki tette ki őket, ki rajzolta meg a térképet, és egyáltalán ki ül a volán mögött?
Sok, magát racionálisnak valló ismerősöm óvakodik mindenféle érzelemnyilvánítástól. A legritkább esetben engednek meg maguknak egy felhőtlen kacajt, bármiféle őszinte, zsigeri reakciót – könnyekről ne is beszéljünk.
Ha látjuk ezeket az érzelmi útjelző táblákat, képesek vagyunk értelmezni a jelentésüket is: adott az irány. Itt egy mosoly, ott egy elgondolkodó arckifejezés, vagy épp egy szomorú tekintet. Olyan egyértelmű volna az eligazodás?
Az lenne talán, ha mi magunk is olyan világosan látnánk az érzelmeinket. De ki ismerheti ki igazán saját érzelmi világát? (Nem hogy másét.) Talán pont ebben rejlik a szépségük, a maguk lobogó mivoltukban, fátyolosságukban.
Ha feltesszük a kérdést, mit jelenthet ez a bizonyos útjelző tábla, biztosan olyan egyértelmű lesz majd a válasz? Biztosan arra kell mennünk, amerre az mutat?
Nem. Hát persze, hogy nem. A mi kezünkben van az irányítás, ne felejtsük ezt el! A táblák segíthetnek, de a haladás minden irányban szabad.
