Fotók: Horen
Egy hete kimaradtunk, de nézzétek el nekem! Mondanám, hogy éppen jött az ünnep, mi meg indultunk kirándulni, de ez nem közelítené meg a valóságot. Az ugyanis az, hogy ezekre a sorokra a hét egy meghatározott néhány órája adatik meg csütörtök hajnalban, és ha akkor nem születnek meg, akkor van még egy javítási lehetőség péntek hajnalban, ha viszont akkor sem, akkor agyő, Apu(ci)róka, a jövő heti viszontlátásig.
Így születnek új életünk főellenségei. Amióta Roki megszületett, szereztünk néhányat. Javarészt olyan momentumokat vagy elemeket, amelyek mellett azelőtt biggyesztett szájjal ballagtam el, de legfeljebb a szemöldököm emelkedett meg egy hangyányit.
Aztán ott van persze az Idő, az a rohadt szemétláda, aki mindenkivel elhiteti, hogy vele van, ott lesz neki, amikor szüksége van rá, de mikor eljön a pillanat, akkor persze felszívódik!
Öntörvényű mocsadék, ismerem minden trükkjét, biztos Ti is. Ennek ellenére persze meg tud szívatni, és gyakorta meg is teszi. Találja már fel valaki a teleportot, és akkor legalább néha egy laza szemöldökrántással és egy cinikus kacsacsőrmosollyal elintézhetném Idő barátunkat!
Akikről (amikről) viszont eddig nem hittem volna, hogy valaha majd különösebb atrocitásba keveredek velük, mivelhogy engem különösebben nem piszkáltak, azok a babakocsizás közben mutatták meg sötétebb arcukat. Azért a babakocsizás, mert ugye otthon még kevés új főellenséget szereztünk (tapasztalt szülők válasza erre: majd, ha mászni fog! Majd, ha feláll! Majd, ha beszél!), másrészt ott azért mégiscsak mi vagyunk a górék, vagy mi a szösz. Legalábbis még egy darabig tudjuk magunkat áltatni ezzel! Szóval a befolyásolhatatlanabb tényezők odakint találnak meg, a mocskos betonprérin.
Felírtam őket egy listára, mint a Menyasszony a Kill Billből, de az a bibi, hogy sose kerül melléjük pipa. Pedig kimetélném a szívét mindnek! Na, de jöjjön ebből egy bűvös hatos!
Ki bébigépen száll fölébe, annak térkép e táj. Nincs az a babakocsizós útvonal, ahol ne botlanánk beléjük, vagy ahol ne lepnének meg százhetvenedszerre is, ugyanakkor ez mégiscsak az a típusú ellenségünk, aki a filmekben arctalan, száz van belőle, de azért mindet el lehet intézni egy lusta karmozdulattal. Míg meg nem lepnek! („Teringettét, ez múltkor még nem volt itt.” De, ott volt.) Ha viszont egyszerre sokan jönnek, akkor bizony látványos koreográfiára van szükség, aztán, ha átevickéltünk rajtuk, megérdemlem a büszke sóhajt, legalább a következő sarokig.
Ilyenkor merülhetünk el azokban a problémákban, amiket mozgáskorlátozott barátaink folyton emlegetnek. Mert ahogy repedések nélkül nem tudsz megtenni száz métert, úgy akadálymentesített szakaszokat is alig találsz. Sőt, van, ahol abszurd méretű szakadékot kell leküzdeni, hogy a kocsi szinte 45 fokban megdől. Az ember fejébe visszafolyik még a tegnapelőtti pusztító gondolat is!
Modortalan idiótának tűnhetek néha, de szinte vicsorítva köszönök vissza. Mert ugyan a szembejövő a kocsi, azaz némi zajvédő fal mögül szólal meg, addig én a mégoly bársonyos és nyugtató orgánumommal is (na persze, haha), de horzsolom Roki álmait.
Vagy inkább a vonal másik végén várakozó fél. A piszok, akinek egész nap nem jutottam eszébe, de pont abban a rohadt egy órában igen! Egyébként ilyenkor le vagyok halkítva, de épp az előző pontban említett csodás hangom miatt nem veszem fel, bocs. Ha te hívtál, gondolj arra, hogy ezért! Te is jobban fogod érezni magad!
Robognak, na persze. Ez a legbrutálisabb death metál olyankor, mikor a pici alszik a kocsiban. Már messziről hallani őket, és hiába reménykedsz, hogy majd valahol letérnek, nem térnek le! Sőt, melletted adnak majd kakaót! Ha úgy tudnék csettinteni, mint Thanos (bocs, Marvel-fanok előnyben), akkor nem ők lennének az én főellenségeim, hanem én az övék!
Igazán fosul érzem magam miattuk, mert imádom mindet, de babakocsizás közben változik a helyzet. Elárulnak a kis csaholó szarházik! Főleg a spiccek! Meg az apróbbak! A mélyhangú nagyobbaknál Roki legfeljebb felkel, és a közös nyelvünkön elmagyarázom neki, hogy vau-vau, tudod, ahogy otthon szoktam neked ugatni, és te olyan aranyosan érdeklődő tekintettel figyeled a hibbant apádat. A kisebb méretűeknek viszont olyan éles a hangjuk, hogy metélnek, és legszívesebben szofisztikált eszközökkel tanítanám meg őket kesztyűbe dudálni – és ezt barátságosabban meg se fogalmazhattam volna!
Mindebből tulajdonképpen kiderül az is, hogy a babakocsizás, ami néhány hónapja még gyakorlatilag kivitelezhetetlen vagy csak idegösszeroppanás árán volt megvalósítható (írtam is az Instán: „Kocsiba be, ablakot le, hármasba ki, ordítva be. Nagy király a hangerő!”), mostanra működik. És ahogy korábban ígérték, el tudtuk kezdeni használni a mélykocsit is. Nincs is annál megnyugtatóbb és regenerálóbb időtöltés, mint egy kiadós uncsi babakocsizás. Amikor rutinosan járjuk a ráncos és barázdált utcáinkat, amikor egy árva lélek nem szól hozzánk, amikor az összes motoros máshol hasít és az összes eb valahol horpaszt.
Amikor Roki csak az utunk második felében ébred, és kipihenten kémleli a fölénk nyúló izgalmas faáglabirintust és tarka levélkaleidoszkópot, mígnem elérünk utcánk borzasztó zöld garázsaiig, ahol már minden sóhaj mögé odaképzelem, ahogy Roki megjegyzi: Apu, faszácska kis álmaim voltak!
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
11. Pusztító utolsó mondatok a kicsi mellett
12. Azt a hétszázát, megtanultam énekelni!
13. Embert faragunk belőle – meg magunkból
14. Mosolyogj, nevess, kuncogj, kacagj!
15. „Amit ma megtehetsz, halaszd holnapra!” (©Roki)
16. Anyu, Apu, én csak szép emlékeket akarok!
17. Fordulj, Róka, csosszantóra!
18. Leesett
