Dunaszerdahely utcáin sétálva 24.: egy kisváros európai kalandjai

(Szülővárosom megelevenedő történelmi emlékei)

Szurkolj a helyi csapatodnak – áll egy régi angol karikatúrán. Mert a hely, ahol születtél, meghatározza az életed, s vele együtt azt a különös „szerelmet”, mellyel azonosulni tudsz, attól kezdve, mikor még legénytoll sem ékesítette arcodat. Számtalanszor leírták már mit jelent a klubhűség, és ha ez nagy adag lokálpatriotizmussal vegyül, bizony elmondhatod: egy élet, egy város, egy csapat! De szó ne érje a ház elejét, hisz’ a DAC sosem csak Dunaszerdahelyt jelentette, s napjainkra a felvidéki „Dacizmus” már megfertőzte az egész Kárpát-medencét.

Hogy jól van-e ez így? – néha magamtól is megkérdezem, de válasz sosem érkezik. Csak az emlékek tódulnak csőstül, melyek közt tallózva előkerülnek szépek és kevésbé szépek. Ami az utóbbit is képes kiszínezni, az az idő és az alázat.

Fotók: Németh Sándor

Ismét a nyolcvanas évek Dunaszerdahelyét megidézve, valahol a Fučík és a Sport utca környékén járva hatalmas tömeg fogad minket. Mindnyájan meccsre igyekeznek, hogy átéljék a csapat „randevúját” Európával. Jártak már errefelé korábban is neves klubok a szélrózsa minden irányból, de ez most valami más lesz, tudják.

Katonai szakzsargonban: éles bevetésre készül a DAC!

Azóta, hogy 1985-ben felkerültünk a legmagasabb osztályba, és az ott elért előkelő helyezés – na meg a ’87-es kupagyőzelem – feljogosított minket valamelyik európai kupára, a pálya környéke is megváltozott.

Mintha az alacsony lelátót légvárként felpumpálta volna egy óriás, és a B tribün felső karélyának lépcsőire ülőhelyeket is szerkesztett. Egy ciprusi, svájci, esetleg svéd vagy dán ellenfélnél megtette volna a régi is, de 1988-ban az UEFA kupa második fordulójában magát a bajor „Góliátot” sorsolták ki mellénk. Mi voltunk hát „Dávid” – a labdarúgásban kevésbé jártas olvasónak így magyaráznám el, mit jelentett ez, más szóval…

…de mit is beszélek, nincs olyan ember széles e vidéken, ki nem hallott volna még a Bayern Münchenről!

Megmozdult a környék, kivirult a határ, és páran Münchenbe is eljutottak, hogy az első mérkőzést élőben izgulhassák végig. (Nekünk a szovjet tévékeszülék maradt, igaz már színes!) A bajor fővárosban pazar fogadtatásban részesültek a klub funkcionáriusai és a játékosok, ami komoly fejtörést okozott a visszavágó előtt, hisz’ az ilyet illik viszonozni. Az eredmény (3:1 oda) nem tükrözte a tisztes helytállás fogalmát, azóta is azon a véleményen vagyok, hogy a döntetlen igazságosabb lett volna. Persze, ha az ember nem elfogult saját csapatával szemben, ne járjon meccsre se’. Főleg ne Szerdahelyen!

Aztán a visszavágón Dunaszerdahelyen, ’88 november 11-én összejött 15 572 ember a stadionban!

[vagyis durván 3000-rel több, mint a MOL Aréna befogadóképessége], és a müncheniek fogadtatása sem maradt el. Azt beszélik, hogy az egyik környékbeli TSZ-ben is jártak, ami lenyűgözte őket. Maga a mérkőzés viszont nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, elmaradt a csoda, és még „Dávid parittyája” sem segített.

Életemben nem láttam még annyi embert egy helyen. Olyan szorosan álltunk egymás mellett, hogy az a bizonyos kő, amit Góliát homlokára szántunk, nem tudott volna leesni a földre. Még szerencse, hogy tizenkét évesen még nem szerettem a sört, mert ha leugrok a büfébe, vissza már nem jutottam volna.

A B tribün felső részén foglaltak helyet a Bayern-szurkolók, szinte egytől egyig kelet-németek voltak.

[mit is írtam fentebb a felvidéki „Dacizmus” kiterjedéséről!?] Szóval, ez az esemény volt eddig a klub és a város legnagyobb és leghíresebb labdarúgó-mérkőzése.

Utána még egy órát a helyünkön maradtunk, ám nem azért, mert nagy volt a tömeg Dunaszerdahely utcáin, hanem hogy tovább tartson az a varázs, amit a DAC Aranycsapata mutatott be. Egy év múlva felgyorsultak az események, jött a rendszerváltás, majd kis idő múlva kettévált Csehszlovákia. A focira szánt pénz egyre kevesebb lett a városban, és a sárga-kék klub (első) aranykorának is vége szakadt. Bő két évtized kellett a feltámadáshoz, na meg, hogy folytatódjanak az európai kalandjaink! Bizony volt idő, amikor csak kétszázan jártunk meccsre…

(Roberto)

Előző részek:

Dunaszerdahely utcáin sétálva

 

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább