Nyár illatú Balaton (1. rész)

Itt vagyok a Balatonon és azon gondolkodom, hogy mit is jelent nekem ez a tó, ez a hullámzó, zöldes színű, iszapos, szagos víz.

Szeretem. Azt hiszem, hogy a Balaton az én első szerelmem. Ide kötnek azok a legelső meghitt percek, melyekben először érezhettem magam szabadnak.

A szülőktől távol, a pécsi illetőségű balatonfenyves-alsói gyermektáborokban, azokban a lepukkant vízparti viskókban tapasztaltam meg először a sulis huncutságok felszabadító erejét, a bajtársi összefogást és az őszinte tanári törődést.

Ezekben a táborokban ugyanis nem volt semmi sem kötelező. Ha volt is, már alig emlékszem rájuk. Az elhanyagolhatóságuk miatt és talán amiatt is, mert ami kötelező volt, még az is jó volt. A családtól távol, a közös játékban feloldódva töltöttük el azt az egy, másfél hetet, amíg a szüleink otthon végre szusszanhattak egyet.

A táborunkhoz tartozó stég varázsa pedig minden kicsit és nagyot lenyűgözött.

Hatalmasakat csobbantunk a kissé hideg vízben, ami még csípett is, ha egyenes testfelülettel csapódtunk bele. Fiúkat megszégyenítő bátorsággal dacoltunk a felnőtt szigor ellen, a horizont víztükrének varázslatos naplementéje pedig kárpótolt minket minden büntetésért.

Szabadok voltunk, gyerekek. Kicsik, de már elég okosak ahhoz, hogy biztonságosan rosszalkodhassunk.

Sok nyár telt el így. A tanév közben pedig már mind azt vártuk, vajon ugyanarra a helyre megyünk vissza, vagy egy másik Balaton-parti tábor lesz majd az otthonunk.

A kis zsebpénz, amit otthonról kaptunk ugyan messze nem volt elég, de a gyermeki leleményességünknek köszönhetően mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. Elég volt, amink volt.

Szerettük, majd gyűlöltük egymást. Megkegyelmeztünk, megbocsátottunk, majd újra feltétel nélkül szerettünk. Ilyen volt nekem a nyár illatú Balaton a szünidei táborokban.

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább