A cikk megjelent a Klikk Out 2019/07. számában.
Jó eséllyel mindenki hallott már az akupunktúráról. Legtöbbünknek talán csak az a mentális kép villan be a szó hallatán, hogy valami krapek egy asztalon fekszik, és vékony tűk tömkelege meredezik belőle, mint a nagyi tűpárnájából. Ám manapság az akupunktúra rendelkezik az alternatív terápiák közül a legnagyobb presztízzsel, így érdemes egy pillantást vetni a következőkben a történetére, működési módjára, arra, hogy milyen betegségek esetén alkalmazzák, s mekkora sikerrel.
Az akupunktúra tradicionális kínai gyógymód, alapelvei az ősi keleti hiedelemrendszerből eredeztethetők. Úgy gondolták, a testben végigvonuló csatornákon, a meridiánokon belül áramlik a Chi, azaz életerő. Ennek folyását két ősenergia, a Yin és a Yang kontrollálja. A Yang a meleg, fényes, aktív és felfelé irányuló férfias energia, míg ellentéte, a Yin hideg, sötét, nehéz és passzív, lefelé igyekvő női energia. Egyébként a nőkhöz való ilyen “pozitív” hozzáállás a régi orvostudományban nemcsak a Távol-Keleten volt jellemző, de most elegánsan elsiklunk efölött.) A hagyományos kínai orvoslás szerint pedig minden betegség és testi nyavalya ezen elemek harmóniájának felborulásából fakad. S mivel minden kórnak egy az eredője, ezért egyetlen módszerrel ki is lehet kúrálni az összeset: a test meghatározott pontjaiba, meghatározott mélységbe a meridiánok mentén finom tűket szúrva garantált a javulás.
Az emberi test anatómiáját vizsgálva ilyen csatornák nem léteznek. Hogy ezt miért is így képzelték el, azt megmagyarázza egy nagyon egyszerű dolog: a boncolás vallási okokból Kínában is ugyanolyan tabu volt, mint nagyon sokáig Európában, ezért nem nyertek betekintést a szervezetbe. A maga módján tehát logikus volt ez az elképzelés.
Anatómiai ismeretek híján pedig az emberi testet a külső világ leképezéseként fogták fel, s a 12 nagy kínai folyó mintájára 12 meridiánt képzeltek el, illetve az év napjainak megfelelően körülbelül 360 akupunktúrás pontot jegyeztek fel (bár elég nagy ma a szórás a különböző akupunkturisták között, egyesek ugyanis ennek többszörösét ismerik el).
A legenda szerint a mi időszámításunk előtt 2600 körül, véletlenül fedezték fel a szurka pozitív hatásait. A mongolokkal vívott háború során ugyanis egy nyílvessző fúródott az egyik katona testébe. Ám az ahelyett, hogy megölte volna a férfit, kigyógyította egy hosszan tartó nyavalyájából. Valószínűleg úgy gondolták akkor, hogy a betegségekért a testbe telepedett démonok felelősek, a testbe szúrt tűk pedig kiűzik ezeket az ártó szellemeket. Érdekes adalék, hogy egyesek úgy gondolják, hogy nem is az ókori Kínába nyúlnak a kezelés gyökerei. Európa legrégebbi felfedezett múmiájának, az Alpokban talált Ötzinek a testén ugyanis különös pontokból és vonalakból álló tetoválásokat találtak, melyek hogyhogy sem, javarészt egybeesnek a hagyományos akupunktúrás pontok helyeivel. A feltételezések szerint így kezelhették szerencsétlen Ötzi maradványaiból is kikövetkeztethető hát- és gyomorproblémáit.
Ami viszont bizonyos, az az, hogy az akupunktúra mai formájában, ahogy mi európaiak is találkozhatunk vele, nem egészen azonos az ősi gyógymóddal, hanem már a huszadik század terméke.
Érdekesen tálalja a történetet Rose Shapiro Beveszed? című könyvében. Az ötvenes évek kommunista Kínájának nem ment annyira jól a szekér. Nem volt elég orvos arra, hogy a betegeket ellássák, kinevelni őket pedig nem kevés idő és pénz. De ha elegen is lettek volna, jó eséllyel az egyszerű embereknek akkor sem lett volna pénze az orvosságokra. Gyors és hatékony megoldással kellett tehát előállni. Új életet leheltek az olcsón hozzáférhető hagyományos kínai módszerekbe, a gyógyítóknak se kellett semmiféle különleges képesítés, és beindult a propagandagépezet is, mely nagy erőkkel reklámozta az ősi tudást. Maga Mao egyébként úgy volt az egésszel, hogy hiszi a piszi, hogy ez igazán hatékony, de pragmatikus okokból teljes vállszélességgel támogatta az ügyet.
Egészen vad dolgokat is állítottak az akupunktúráról, és a Kínába látogató nyugati delegációknak is megpróbálták eladni a módszert, méghozzá sikerrel. Demonstrálták, hogy a módszer olyannyira sikeres fájdalomcsillapító hatású, hogy csupán ennek segítségével, mindenféle érzéstelenítő nélkül még operációt is végre lehet hajtani pácienseken, akik még csak nem is szisszennek fel. A hüledező amerikaiak bevették a dolgot, hírét is vitték, de persze utólag kiderült, hogy szemfényvesztés volt az egész: a betegeket jó előre telenyomták helyi érzéstelenítővel…
Egy gyors böngészéssel rálátást nyer az ember, hogy manapság minek a gyógyításához hívják segítségül az akupunktúrát. A lista nem rövid: allergia, akut és krónikus fájdalom, meddőség, immungyengeség, fájdalmas menstruáció és menopauzás tünetek, álmatlanság, stressz, gyomorbántalmak, sérülések utáni rehabilitáció, szorongás esetén mind ajánlják, de sportolóknak teljesítményfokozóként, hiú embereknek pedig (na, és ugye ki nem az?) fiatalító kúraként is reklámozzák.
Tényleg ennyi mindenre hatékony lehet? Valóban megoldás minden problémára? Nézzük, a kutatók mire jutottak ezzel kapcsolatban!
Ahhoz, hogy kicsit tisztábban lássunk, a következőkben segítségül hívjuk Edzart Ernst és Simon Singh könyvét, a Trick or Treatmentet. Ernst professzor szakvéleménye azért is nagyon releváns, mert rengeteg tapasztalata van az alternatív gyógyítás terén. Többek között akupunktúra, homeopátia, és masszázsterápia terén specializálódott, és sokáig praktizált is, számos könyvet és cikket írt a témában, mindenekelőtt ezen gyógymódok hatásosságának vizsgálata érdekelte a pályája során.
Több okból sem egyszerű egyértelműen megállapítani, hogy a módszer valóban hatásos-e.
Az egyik pont az, hogy elvileg nagyon sok betegség gyógyításában alkalmazzák, így mindent külön letesztelni idő- és pénzigényes folyamat. A másik ok merőben gyakorlati. Múlt havi cikkemben szó volt arról, hogy hogyan is zajlik egy igazán jó klinikai teszt: egy alternatív gyógymód vizsgálatakor szükség van kontrollcsoportra, mely placebót kap, hogy a valós hatást le lehessen mérni. Az akupunktúra viszont egy páciens számára is látványos beavatkozás, melyet elég nehéz úgy leutánozni, hogy a beteget be lehessen csapni: nincs olyan egyszerű dolga a kutatónak, mint mondjuk egy tabletta vagy injekció esetén. Teszteléskor jobbára tehát azt csinálták, hogy a kontrollcsoportban nem szúrtak elég mélyre, illetve nem a tradicionális pontokba, hanem valahova azok mellé. A legjobb megoldás Ernstnek jutott eszébe: kifejlesztett egy olyan tűt, amely a megszólalásig hasonlít az eredeti akupunktúrás tűre, viszont a bőrnek csak a felületét szúrja meg egy kicsit a fájdalomérzet felkeltése céljából, majd a hegye visszacsúszik, akár egy színpadi tőré. Itt az egyetlen hátrány az, hogy bár a beteget sikerült becsapni, ettől még az orvos tudja, hogy nem igazi kezelést folytat, és viselkedésével tudat alatt elárulhatja magát. Mégis, ez a megoldás van a legközelebb az ideálishoz.
Rengeteg teszt volt, felemás eredményekkel, de persze nem mindegyik volt módszertanilag kifogástalan.
Gyakorta például volt kontrollcsoport, de annak tagjai semmiféle kezelést nem kaptak, így nem lehetett kizárni, hogy a két csoport tagjainak javulása közti különbség egyedül a placebóhatás javára írható. A WHO két alkalommal vizsgáltatta meg azt, hogy az akupunktúra tényleg hatásos-e, áttekintve az addigi tudományos eredményeket a témában. Mindkétszer pozitív eredményre jutott, és javallja e terápia alkalmazását a terhesek reggeli émelygésétől kezdve mindenféle addikció gyógyításán keresztül egészen a színvakságig. Csakhogy van ezzel egy kis bibi emlegetett szerzőpárosunk szerint. Az összes publikációt egyformán figyelembe vették, nem súlyozva aszerint, hány résztvevő alany volt, volt-e kontrollcsoport, s a szisztematikusan gyanúsan jó eredményeket hozó kínai kutatásokat is kritika nélkül beleszámították a végeredménybe. Ráadásul a vizsgálóbizottság elnöke sem volt éppen elfogulatlan: egy olyan pekingi intézmény doktoráról volt szó, melyben rendszeresen űzik az akupunktúrát.
Ezzel szemben a Cochrane Collaboration, mely kimondottan azzal foglalkozik, hogy súlyozott áttekintést készítsen az eddigi tudományos eredményekről, és így objektív képet nyújthasson egy-egy gyógymód hasznosságáról, messze nem jutott ennyire pozitív eredményekre. A legtöbb esetben az akupunktúra semmivel nem teljesített jobban, mint a placebókezelés. Nem jó például érzéstelenítőként, asztma, fejfájás, menopauzás problémák, sem függőségek gyógyítására. Van viszont némi bizonyíték, hogy bizonyos dolgoknál a placebónál jobban működhet: hátfájdalmak, artrózis vagy posztoperációs fájdalmak esetén nyújthat enyhülést (bár Ernst rámutat: nem nagyon jelentős a különbség). S hogyha a meridiánok és életenergia nem léteznek ebben a formában, ez hogyan is lehetséges? Egy teória szerint a tűszúrások a szervezet saját “fájdalomcsillapítói”, az endorfinok termelésére sarkallhatják.
Ami azonban bizonyos, az az, hogy az akupunktúra messze nem az a mindent gyógyító csodaszer, aminek szeretik beállítani.
Sőt, általánosságban elmondható, hogy bármely szer vagy terápia, amit gyanúsan sok minden ellen javasolnak, annak jó eséllyel vagy nagyon aránytalanul eltúlozzák a hatékonyságát, mint az akupunktúra esetében, vagy nemes egyszerűséggel nem jó semmire: sárkány ellen sárkányfű.
