Az interjú megjelent a Klikk Out 2019/07. számában.
Fotók: Horen
Molnár Xénia az egyik legerősebb nő, akivel valaha beszélgethettem. A szlovákiai magyar színházi élet egyik legkiemelkedőbb egyéniségéről van szó, aki Pozsonytól, vagy különösen Komáromtól Kassáig belakta a világot jelentő deszkákat, feltűnt magyar és szlovák filmekben (Világszám / Kruté radosti, Barackliget), szíve mégis leginkbább a kettő között valahol félúton fekvő szülőfalujához, Ragyolchoz köti. Számos szerepet kapott mindkét szlovákiai magyar kőszínházban, és nagy törést jelentett az életében a Jókaival való szakítás, ám a földbe semmi nem tudta döngölni. Felállt és máig zakatol. A Tündérkerten beszélgettünk.
(Az interjú rövidített változatát olvashatták lapunk júliusi számában.)
Losonc, Ragyolc, Fülek, Kassa, Pozsony, Komárom – ha igaz, akkor életed legmeghatározóbb helységeit soroltam fel. Kimaradt valami?
Nem maradt ki, ez így pontos.
Most jön a kérdésem nehezebbik része. Elmesélnél mindegyik helység kapcsán egy-egy konkrét meghatározó „jelenetet”, emléket?
Losonc: Nem tudom pontosan, melyik bolygóról jövök, de Losoncon születtem. Amikor megyek a fiammal haza, mindig elmondom neki, hogy fiam, itt születtem, ebben a kórházban, ő pedig azt mondja, hogy jól van, anya, ezt tudom, mindig elmondod!
Ragyolcon nőttem fel, csodálatos nyolc évem volt az alapiskolában, szeretek oda visszajárni, a tantermekbe, találkozni az egykori osztálytársaimmal.
Ragyolc a szívem csücske marad, akárhol is élek. Eszembe jut a hegy, ahol szánkóztunk gyerekként. De mivel nagyon családcentrikus ember vagyok, természetesen eszembe jut az édesanyám, az édesapám és a húgom szeretete is. Eszembe jut az udvar a mamánál, ahogy hozom be a tojásokat, a disznótorok, ahogy megyünk az unokatestvéremhez. Ahogy felszólok anyucinak, hogy megyek a faluba, mindjárt jövök vissza. Az alvó vulkánok, ahová jártam a két bernáthegyi kutyámmal nagy túrákra, egyedül, szándékosan, mert az jelentette a feltöltődésemet. Édesanyám sajnos már nem él, tavaly hirtelen itt hagyott minket.
Fülek: Négy tartalmas év gimnazistaként. Az osztálytalálkozón kívül is találkozunk az osztálytársaimmal. Nagyon ritka, hogy elmondhatja valaki, hogy 14 éves kora óta szoros barátság fűzi valakihez. Ő pedig az én padtársnőm, Nagy Veronika – ma már Albert Veronika – aki a mai napig meghatározó ember az életemben, életem tartóoszlopa.
Komárom: Kiszabadult otthonról egy 18 éves. Elmentem a Jókai Színházba stúdiósnak, de csak azért, hogy ne veszítsek egy évet, mert magyar-történelem szakra készültem, amit a mai napig nem adtam fel. Kiss Péntek József barátom, Isten nyugosztalja, 50 év felett kezdte a főiskolát – én 43 éves vagyok, nem késtem még le semmiről! Szóval gondoltam, ellébecolok egy évet a színházban, és azóta ezen a területen lébecolok. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy Dráfi Mátyással a főszerepben a Hegedűst (Hegedűs a háztetőn – a szerk. megj.) vagy a Magellánt kellékezhettem. Hogy két mondatot mondhatok a Liliomban, vagy hogy segíthettem ruhákat varrni, hogy súghattam, ott lehettem, tanulhattam, magamba szippanthattam az egészet.
Kassa: Egy év Jókai után mentem a Tháliához. Ott ismerkedtem meg a gyermekem apjával, három csodálatos évet töltöttem el ott.
Mi volt az apropója, hogy akkoriban átkerültél Kassára?
Komáromban felmondott nekem az akkori igazgató. Hat stúdiós közül engem választott ki, hogy nekem kell mennem, mert csak öt maradhat. Szóval én repültem, felvételiztem Kassára, felvettek. Aztán a pozsonyi főiskolán, a felvételin is láthattak bennem valamit, sikerült is vörös diplomával elvégeznem.
Ha már itt tartunk, a pozsonyi főiskolás évek?
Túl a csúcson! 🙂 A mai napig megmaradtak a nagy barátok. Például Kristína Turjanová, akiből nagyon híres színésznő lett, és már akkor is hatalmas tehetség volt. Gál Tomival kezdtem, de aztán ők egybekeltek Kiss Szilvivel, és lement egy évfolyammal lejjebb. Én maradtam egyedül magyarként. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Zuzka Kronerová osztályába kerültem, és Peter Mankoveckýtől kaptam a nagyon erős alapokat. Gyönyörű alkotásaink voltak, Czajlik Jóska záróvizsgája, a Hozomány nélküli menyasszony. Csodálatos csapatba kerültem be, ahol Czajlik Jóska volt a rendező, Peťo Pavlac a dramaturg.
Kassa után az akkori igazgató, Kiss Péntek József – aki barátom lett a haláláig, még most is az… – hívott vissza a Jókai Színházba (2002), ahol 11 évig szerződésben voltam, mígnem már a következő igazgató „gazdasági okok miatt” csak vendégként tudott volna foglalkoztatni.
Egyedülálló anya voltam, válás után, szüleimtől távol, anyósoméktól még távolabb. Egyedül voltam tulajdonképpen egy négy és féléves kisgyerekkel, és elveszítettem a munkámat. Utólag örülök, hogy így történt, most már áldásnak látom, amit akkor átoknak. Mert vettem egy brutális kanyart…
Ezek szerint létezett egy komáromi szakítás előtti és egy azutáni Molnár Xénia?
Igen, de ami gyökeresen megváltoztatott, az Benkő Géza barátom és édesanyám hirtelen halála. Meghalt Kiss Péntek, meghalt hirtelen a nagybácsim. A húgom egy hete másodszor lett özvegy, és egyik kislányának sincs apukája. Az ilyesmi akarva akaratlanul megváltoztatja az embert. már egy héttel ezelőtt sem voltam ugyanolyan, mint amilyen most vagyok. Csíp a szúnyog? Luxusprobléma.
Szóval Komárom után tettem egy nagy kanyart. A színészek mindig pufogtatják, hogy a legnagyobb szerepem anyának lenni – igen ám, de azt még senki nem találta ki, hogy egyszerre hogyan legyek otthon is, meg színpadon is. Én meg úgy találtam ki, hogy akkor kevesebbszer játszom. Leszerződtem egy magániskolához, ahol hatodik éve tanítok drámapedagógiát gyerekeknek, és játszom Dráfi Mátyásnál (Teátrum), Benes Ildikóéknál, Gál Tamásnál (Csavar színház). Így raktam össze magamat, és így tudtam a fiam mellett 31 estéből 28-szor otthon lenni. Külön utakon egy együttműködő volt férjjel, aki a gyerekem apja, közben nagyon fontos embereket elveszítve. De Valér személyében hét év egyedüllét után kaptam egy csodálatos társat is.
Azok alapján, amit itt elmondtál, a komáromi fordulat is szinte csak egy szúnyogcsípésnek tűnik. Ma még mindig olyan élénken él az emlékeidben?
1988-ban, 11 évesen kezdtem naplót írni, és 31 éve mindennap írom. Szürkülni nem fog, hacsak a betűk nem. Csak úgy tudok visszatekinteni 2013-ra, hogy akkor átoknak gondoltam. Azt tanulom most, hogy a jelenben éljek. Azért vagyunk ezen a bolygón, hogy tapasztaljunk, megoldjunk dolgokat és hogy szeressünk. A gyerekemet, a páromat, a szüleimet, a munkámat, a természetet, máskülönben nincs értelme az életnek.
A komáromi események előtt egy színház tagja voltál. Azóta egy szerteágazó tevékenységet folytató nő vagy, színész, tanító, szervező – melyik áll hozzád a legközelebb?
Most már egyre inkább az, hogy a gyerekekkel foglalkozom, ugyanis egymás tanítómesterei vagyunk. Vannak gyerekek, akiket tízévesen kezdtem el tanítani, most 15 évesek, és egyszerűen újra elsős gimis leszek, amikor közöttük vagyok, és kimegyünk szalonnát sütni a Vág-partra, vagy amikor velük táborozom Kokován.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most sokat szeretnék szerepelni. Nem nagyon szoktam hangoztatni, de a naplón kívül is írok, tulajdonképpen a véres valóságot, novellákban. Nagyon szeretek idősebb emberekkel beszélgetni, egy 93 éves izsai bácsi, de egy 17 éves árva lány is érdekes dolgokat tud mesélni. Érdekes embereket keresek, és ez is feltölt.
Hogy találsz rájuk?
Szembejönnek, pedig nagyon otthon ülős típus vagyok.
Akkor feltűnnek neked azok az emberek is, akik nem feltétlen harsányak az életükkel…
Bevonzom őket. Úgy töltődöm, hogy egyedül vagyok legalább 12 órát, és mostanában a halk, kettő, de kettő nagyon lényeges mondatot mondó emberek izgatnak a legjobban.
Az Ibusár c. előadás és Sárbogárdi Jolán szerepe az, amit leggyakrabban emlegetnek veled kapcsolatban. Ugyanolyan közel is áll hozzád, mint amennyire közismert?
Amikor a Jókaiban csináltuk, 28 éves voltam, aztán eltelt egy kis idő, és Gál Tomiékkal is megcsináltuk, 41 évesen. Az egy kicsit más volt, már nem kellett eljátszanom, hogy azt érzem, amit a karakterem, hanem átéltem. Ez volt a különbség.
Meghatározó volt, mert annak idején ennek kapcsán kaptam filmszerepet Koltai Robi egyik filmjében (Világszám) és így lettem a mai napig Koltai Robi jó barátja, ismertem meg embereket, köztük Jiří Mezelt, Gáspár Sanyit és így tovább. Hatalmas élmény volt 2004-ben velük forgatni.
Hogy érezted magad filmen?
Sose jártam castingokra, mégis utolértek a filmek. Nagyon érdekes fordulatai vannak az életnek, mert Gál Tominál pont most játszottam el a halált (Csallóközi ponyva – a szerk. megj.), édesanyám halála után. Közben az a gyűrű volt rajtam, ami anyukámon, mikor meghalt. Aztán utolért egy olyan filmszerep – meg se lepődtem – hogy egy temetkezési vállalatnak vagyok a vezetője. Nem tolakodom, nem állok sorba, nem akarok filmsztár lenni. Ami jön, elfogadom, a többit elengedem.
Utasítottál el filmet?
Szerepet igen, mert veszélyeztetett terhes voltam, és nem vállaltam. Filmet legfeljebb időben nem tudtam beiktatni.
Akkor nincs olyan szerep, amit ne vállalnál el?
Volt, amikor vetkőznöm is kellett. Ha adekvát, akkor megcsinálom, de a fölösleges ízetlenkedés, még ha nem is a szexualitást érinti, nem érdekel. Ha érthetően elmagyarázza nekem a rendező, hogy miért akarja, amit akar, akkor megpróbálom megcsinálni. Ha nincs rá okos magyarázat, vagy csak fel akar használni valamire, azt nem csípem.
Mennyi olyan ember van vagy volt az életedben, akikről nagyon sokat és hosszan tudnál mesélni?
Mindig oda lyukadok ki, hogy a legfontosabb a családom. Tehát ők a szűk kör. A fiam 14 éves, hosszan tudnék mesélni róla. De senki titkát nem adom ki, ilyen a természetem. Ha az egyik legjobb barátom, Mokos Attila, elmond nekem valamit, az nem fog kikerülni a konyhából. Gál Tamásék is ilyenek.
Hosszan tudnék mesélni nagyon sok emberről, mert nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni, de ugyanannyit hallgatni is. Mesélni legjobban az öregek tudnak, és ha a jóisten úgy gondolja, hogy még maradok itt, a Földön, akkor én is fogok a saját életemről, tapasztalataimról. De remélem, hogy még csak az út közepén tartok…
Az immár kamaszfiad focikapus, ráadásul ebben kimondottan tehetséges. Művésznőként nem próbáltad őt valamilyen művészeti ág felé terelni?
Ő nagyon ügyes színpadon, de tudatosan nem irányítottam a szavalóversenyek felé. Az lesz a fiam, aminek lennie kell. Imádja a történelmet és a földrajzot, de ha én arra gondolok, hogy hat évig állatorvosnak készültem, aztán kőkeményen magyar-történelem szakra, és lett belőlem „bohóc”, akkor azt mondom, nincs nálam a varázsgömböm, nem tudom, mi lesz a fiamból. Egészséges és boldog legyen, még ha csak egy traktort is fog vezetni!
Akkor mindenképp megvan a közös nevezőtök abban, hogy közreműködött színpadon, vonzódik a törihez. Neked milyen a viszonyod a sporthoz?
Én focipályán nőttem fel Ragyolcon! Mivel apukám hátvéd volt, anyukám már kicsi koromban kivitt, apukát néztük, és én is lejártam a fiúkat nézni. Százszor megkérdeztem egy nap, hogy miért nem lehetek fiú – szerettem focizni, de akkor még nem létezett itt női labdarúgás.
Édesapám kapus szeretett volna lenni, de rossz a szeme. Nem lett kapus, de mit ad Isten?! Az unokája imádja a focit és kapus lett. És volt már olyan, hogy nemzetközi versenyen 50 kapus közül elhozta a legjobb kapusnak járó díjat, Poprádról, egyedüli magyarként.
A focinak köszönhetően én is nemhogy haverokra, de barátokra találtam anyukák személyében. Egymást segítjük Komáromban, így éltem túl, a barátokkal, az igazakkal. Úgy mentem oda a focipályára, hogy nem Molnár Xénia vagyok, hanem Molnár Adorján anyukája. És ez nekem olyan jó volt, elveszhettem a fűben és nézhettem a fiam, hogyan fejlődik. A sport megtanít mindenre, a testet, a lelket, szellemet.
Van olyan pontja az életednek, ahová szívesen visszamennél és máshogy döntenél?
Mindent ugyanígy csinálnék, a rosszat és a jót is. A mesében is ott vannak az akadályok. Egy dolgot csinálnék másképp: így is gyakran jártam haza, de még gyakrabban jártam volna haza édesanyámhoz. De ez is sokszor pénzkérdés volt…
Arról már volt szó, mit vesz el a színész szakmád az életedtől, de mi az, amit hozzátesz?
Hogy ezekkel a csodálatos emberekkel együtt dolgozhatom, vagy hogy Rudolf Péterrel beszélgethettem az előadás (Tündérkert Művészeti Fesztivál, improvizációs est – a szerk. megk.) előtt egy jót.
Hogy megbecsüljük egymást, ismerjük egymás családi helyzetét, sérelmeit. Ezekre szükséged van, különben egy sivatag kellős közepén érzed magad. Amikor pedig nekik van rám szükségük, akkor én is ott vagyok.
Egy korábbi interjúban említetted, hogy szívesen élnétek a pároddal vidéken egy családi házban. Tudtatok már tenni azért, hogy ehhez közelebb kerüljetek?
A fiamnak most a két szobás lakásunktól három percre van gyalog az iskola. Ha annak vége, utána eldől, hova megy középiskolába. Mivel a párom is faluról van, marcelházi, ő is családi házban nőtt fel, azon vagyunk, hogy egy nyugodtabb környezetet találjunk öreg napjainkra.
Az még nagyon soká lesz… 🙂
Annyi az élet, mint egy üstökös! Meg kell becsülni minden percet! Nekem a bakancslistámon nem az van, hogy a Seychelle-szigetekre elmenni, hanem hogy legyen egy kicsi, aranyos, takaros házikóm, hogy újra kimehessek hajnalban a tojásokért! 🙂
