A naplóbejegyzés megjelent a Klikk Out 2019/07. számában. Fotók: a szerző
Magyarországon és Szlovákiában sem olcsó az élet. A pénznemeink eltérősége ellenére az az eddigi megfigyelésem, hogy az euróból valahogy mindig tudtam félretenni, a nehéz magyar forintok pedig néha csak úgy kislisszannak a markomból. Még tanulom a „másfajta pénz” értékét, felmérni, hogy az adott termék vagy szolgáltatás valóban megéri-e az árát, esetleg otthonról nem jutnék-e hozzá olcsóbban. Fejben minden árat euróban számolok, a forintos árcédulákat gyorsan fejben konvertálom, majd döntök, hogy az megfelel-e vagy sem. Valahogy az euró maradt az a középérték, amihez képest dönteni tudok, a hasonló dilemmák esetén.
Bár néha nem tagadom meg magamtól az élet apró örömeit, alapjáraton spórolós lányka vagyok. Minek vagyonokat fizetni, ha bizonyos dolgokhoz sokkal olcsóbban/ingyen is hozzájuthatunk? A csallóközi ember többnyire így gondolkodik, ennek köszönhetően tud anyagi tartalékot képezni a szűkösebb időkre, vagy a jövőbeni tervei megvalósításához. Az a legjobb döntés, ami feleannyiba kerül! Szinte fizikai fájdalmat vált ki bennem is, ha valamit teljes áron kell megvennem és nem látom az árcímkén a levont százalékokat…
De mivel a csallóközi ember a garasossága ellenére a nullából is kihoz szinte bármit, azonosulok a kihívással, és az ésszerű pénzköltés képességét próbálom ide is átmenteni. Keresem az ingyenes programlehetőségeket, látnivalókat, bolhapiacokat, second hand- és adományboltokat, leárazásokat.
Ezekből bőven akad is, épp csak egy kevés kutatómunkát igényel a helyi terep feltérképezése. Felfedeztem például egy jógastúdiót a párhuzamos utcában, ahová heti két alkalommal ingyen járhatnak a kerületben lakók. Mivel Buda nagyrészt a tehetősebb társadalmi réteg lakhelye, gyakran találok kartondobozokat, zsákokat a lépcsőházban vagy az utcán „ingyen elvihető” felirattal, amiben megunt ruhafélék, könyvek, lakáskiegészítők találhatóak.
Azonban nem mindenki él ennyire jól Magyarországon. Budapesten a társadalmi különbségek látványosan nagyok – az Andrássy út luxusboltjainak tövében hajléktalanok alszanak, míg mások kabrióval hasítanak át a Budai Váralagúton, hogy egy „fine dining” étteremben kényeztessék magukat a finomabbnál-finomabb falatokkal.
Rengeteg a kéregető – az utcákon, az aluljárókban, a piros lámpáknál, a pályaudvarok közelében. Némelyik csak szégyenlősen ácsorog a táblájával, pár aprópénzt remélve, mások rámenősen követnek, amíg ki nem harcolnak egy kis alamizsnát. Már tudom azokat a helyeket, ahol jobb gyorsan áthaladni, mert jön az akciós parfümajánlat, egy százszor fénymásolt recept lobogtatása („Látja, ennyire nincs pénzem, hogy a gyógyszereimet sem tudom kiváltani!”) vagy különböző kreatív mesék arról, hogyan tűnt el az a fránya buszjegyre való.
Ahhoz, hogy a pénzügyeink stabil mederben maradjanak, persze kell egy jól fizető munkahely. A releváns munkatapasztalat, a nyelvtudás és az elhivatottság az, amitől az álláskereső értékessé válik a munkapiacon, de emellé „el kell adnod magad” a személyes interjún is.
Mielőtt a jelenlegi munkahelyemet megtaláltam, több helyen jártam megbeszélésen – mikrocégekben és multiknál egyaránt. A HR-esek ugyanúgy lökik a „Sorold fel három rossz tulajdonságod!” és „Mi az életed legnagyobb eredménye?”-paneleket, mint tíz éve, talán jó lenne újítani lassan… A nemzetközi munkakörnyezetben viszont kifejezetten szimpatikusnak hat az, ha valaki külföldiként pályázza meg a kínált pozíciókat, a Magyarországra való átköltözésemről szinte mindegyik interjúztató érdeklődve kérdezgetett.
Aztán van olyan is, hogy egy kívülről menőnek ható cég menőként meghirdetett munkahelye valójában egy senkinek sem kellő, „csicskamunka”, ahová a Dunaszerdahelyről (!) elszármazott középkorú nő frusztrációiból fakadó rosszindulata miatt nem sikerül bekerülni. Ja, azt nem mondtam az elején, hogy a csallóközi ember irigy is olykor-olykor?