Hiába tűnhet úgy, hogy nem vagyunk. Bármennyire próbálkozunk a minket körbeölelő környezetünktől függetleníteni magunkat, valójában sosem fog menni. Össze vagyunk kötve a természettel. Éppen annyira lett beteg az emberiség is, amennyire magát a Földet is betegé tettük.
Keserves tüneteket produkálunk, fájdalmakkal küzdünk nap mint nap. Pedig alapvetően egészségesnek születünk. Miért válunk mégis mind beteggé? Örök kérdések ezek.
Állítólag felfelé fejlődik az emberiség, dübörög a gazdaság, hiszen egyre okosabbak lettünk. De nézzük csak meg egy kicsit közelebbről! Mit látunk? Mi van a közvetlen környezetünkben, mi a helyzet a magunk privát életterével?
Hadd ne mondjam ki helyettetek! Hogy van-e remény? Igen, persze. Mindig van remény.
Azon kevesek közé tartozom, aki mindig odatartja a másik orcáját is, ha kell. S hogy miért? Elmondom.
Mert hiszek Benned!
Hiszek magunkban!
Tudom, hogy meg tudjuk csinálni.
Tudom, hogy ha odafigyelünk egymásra, sikerülhet egy olyan világot építenünk, amit nem kell majd szégyellnünk.
De hogyan? Mindennel kapcsolatban, amihez közöd van, amihez hozzáérsz, amivel a hétköznapjaidban foglalatoskodsz, kérdezz rá: amit teszek, az valóban a törődés jele? (Nem csak a magammal való törődésé?)
A felelősség fogalma a nagy kérdésekben már nemcsak egyes szám első személy, mert nagy kérdésekben a felelősség már nem csak az enyém. Hanem a Tiéd is!
A megfelelő törődés pedig már a bolygóhatárig húzódik. Így hát a jó kérdés a következő:
Megfelelően törődöm magammal, a társammal, a családommal, az országommal, a kontinensen élőkkel és az anyabolygóval egyaránt, ha ezt teszem?
S ha a válasz minden esetben, igen, már megtettem, amit megtehettem, mert biztosan értéket teremtettem – a folytonos rombolás helyett.
