A cikk megjelent a Klikk Out 2019/07. számában.
Szerző: Mészáros Krisztina
Szívember vagyok. Abban az értelemben, hogy nagyon egyszerűen tudok dönteni a szívem és az agyam dogmái közt. Eddigi életemben mindig az elsőt választottam és sosem bántam meg. Az, aki ma vagyok, ennek köszönhető, és még egy tulajdonságomnak! Hogy sosem voltam gyáva!
Nem mindenki szívember. Mások vagyunk. Különbözünk a megéléseink, a tapasztalataink alapján. Épp ezért kevesen értik a tetteink mögötti döntést.
Vannak, akik teljesek, az elég jóban élnek, mások meg a jót is elfogadják, és léteznek olyanok is, akik az épp csak a túléléshez elegendő jó szintjén tengetik napjaikat, vagy a teljesen rosszban. Azt, hogy mi hogy döntünk, melyik állapotot tekintjük végesnek, a mi sajátos elképzeléseink korlátai közt létezik.
Álmodtam egy világot.
Ebben a világban a gyerekeim boldogok és szabadok. Csak azzal vannak, akik őket becsülik, tisztelik, szeretik, és sosem adják ennél kevesebbért az életüket, amelyből csakis ez az egy biztos, ami MOST ADATIK MEG. A gyermekeim választanak, utak közt, bátran, a saját szívükre hallgatva. Azt szeretném nyugdíjasan megélni, hogy a gyerkőceim, akik már felnőttek, tisztán érzik, merre kellene menniük, és nem torpannak meg, mert bárki más utat vár el tőlük. Szeretném remélni, hogy az én betörhetetlenségem, a belső szabadságom erre jó példa lesz, és ők a korlátokkal együtt létező, szabad létezést követik.
Tudom, nagyon elvont dolognak tűnik ez. Az is! De leegyszerűsítve, lássuk csak tisztán! Vendégek vagyunk itt e földi életben. Átutazunk és csak abban maradunk, amit megéléseink után az életutunk hagy az utódokra. Te mit szeretnél átadni? Mit hintesz el a gyermekedben?
Hogy nem létezik a teljes harmónia, együttlét, teljesség, kiteljesedés? Hogy ne keresse, hogy elégedjen meg az átlagossal, az elég jóval? Nem. Nem hiszem. Valahol legmélyen mindannyian keressük a többet, a hozzánk teljesen tartozót, a szabadot, a létezés valamilyen magasabb értelmét.
Abban létezem, hogy a keresés egy nap véget ér. Hogy eljön a pont, amikor tudjuk, nem kell tovább menni, és valószínűleg egy olyan élethelyzetben jön el a felismerés, amikor arra készek vagyunk. És ebben a készenléti állapotban kell tudni elrugaszkodni és szeretni. Magunkat, az életet, a harmónián túli összetartozást…
Nem akarok közhelyekben gondolkodni. Nem szeretném azt írni Nektek, hogy éljetek, hogy döntsetek, mert ennél jóval többről van szó! Csak akkor döntsetek valami mellett és ellen, ha arra készen álltok, ha annak jó és nehezebb következményeivel is számolni tudtok. Ha már számításba vettetek mindent, annak anyagi és érzelmi oldalával együtt…
Ha mindezt lekövettétek, és a szívetek legmélyén érzitek, valami óriási nagy dolog felé közelítetek, akkor menni kell, hátrálásban ne is gondolkodjatok. Akkor is, ha először ijesztően sok a teher, a fájdalom. Bele kell állni, felvenni a kesztyűt és érvelni a saját jólétünk mellett. Mert ellene sokan fognak!
Éjjel van, amikor ezeket a sorokat leírom. Pillanatok állnak össze egésszé. Csak abban bízhatok, amit megéltem. Annak minden súlyával és örömével együtt, tudva, mit okoz és mit vesz el egy meghozott döntés. Ám az, hogy az megszületett, most több mindennél…
Nyár. Jazz. Bor. Békák. Álmodom.
