A nyolcvanas években nagy divatja volt a ház előtti grundon rúgni a labdát, és olykor a közeli alapiskola pályájára is elmerészkedtünk ütött-kopott pólóban. A tavaszi zöld gyepet a nyári szárazság idején kiégett fűcsomók váltották fel, és mire ismét „becsengettek”, szinte már csak porban játszottunk. Senki sem panaszkodott közülünk, de anyáink a ruháinkkal együtt néha minket is beledugtak volna a mosógépbe, pedig nem volt még akkor automata masina sem. Csak a mini Romo létezett, külön centrifugával, ami zakatolt, mint egy tank, és le kellett fogni, mert „kitáncolt” az előszobába. Nem mindenki születik profi labdarúgónak, ám volt rá példa, hogy egy két élesebb szemű edző éppen valamelyik grundról csábította el későbbi játékosát.
Manapság már más a helyzet, a természetes füves területek helyett inkább a műfüves pályákat látogatják a srácok. Az utcai viseletből kiselejtezett alkalmi dresszeket pedig felváltották a szebbnél szebb focimezek, jobb esetben sárga-kék színben.
Műfüves pályákat már szinte minden alapiskolában találunk, nem szükségszerű egyesületi szinten keresgélni. Mielőtt szemügyre vesszük a korabeli és a mostani helyzetet, először a város első focipályáját keressük fel. Bár manapság nem ismernénk rá, ott volt valahol a Vermes kertben, vagyis a mai Rózsaliget lakótelep helyén.
1904-ben a város képviselő-testülete két holdnyi területet jelölt ki sportolási célra a mai Észak I. lakótelep elején, ahol tornaszereket állíttatott fel.
1904, ugye milyen ismerős az évszám, labdát ugyan nem célszerű vinni magunkkal, mert a rózsakert virágjainak tövisei egykettőre véget vetnének a játéknak. 1908-ban már létezett szervezett sportélet a városban, ezen belül a labdarúgás is helyet kapott.
1909-ben hivatalosan is bejegyezték azt Dunaszerdahelyi Sport Egyesület néven, piros-fehér klubszínekkel. 1926-ban azután lejátszották a klub történetének első bajnoki mérkőzését is. A Vermes-féle pálya az ötvenes évek elejéig szolgálta az egyesületet, az 1953-ban a Sport utcába költözött. Ennyit a tényekről dióhéjban…
Komenský utcai alapiskola, avagy kezdjük a dolgokat az alapoknál…
1982-ben léptem át először az iskola kapuit, melynek takaros kis focipályája volt, körben vörös salakkal felszórt futópályával. Mellette volt két távolugró pálya, homokteknővel a végén, valamint aszfaltozott kézilabdapálya is tartozott a tornaórák helyszíneihez.
Mára csak az utóbbit találjuk ott, a kapuk mögött magas védőhálóval. Rossz idő esetén a tornateremben leltünk menedéket, melyhez egy birkózócsarnok építettek anno. Az iskola főleg a „kézis” edzésekről volt híres, amit Szúnyog tanár úr tartott, aki olykor az öreg sportcsarnokba is meginvitálta a sportág szerelmeseit.
A kapuban éreztem magam a legjobban, de hamar rájöttem, én inkább lábbal szeretem játékba hozni a lasztit. A füves pálya sok csatát látott az évek során, télen pedig száz gyereket is megszámolhattunk egyszerre szánkón csúszva a domboldalon. A mai Kodály Zoltán Alapiskola területén a kornak megfelelően műfüves pályát alakítottak, amit futópálya vesz körül a suli túloldalán.
Hasonló története van a másik két magyar tannyelvű „eleminek”
A Gorkijban (Szabó Gyula A.I.) is inkább a kézilabdára helyezték a hangsúlyt, olyannyira, hogy annak idején bajnoki mérkőzéseket is rendeztek az iskola udvarán. A pálya szélén apró lelátót építettek, amit a mai napig megtalálhatunk. Keresztapámat – aki maga is kézilabdázott – egykor éppen itt állították ki a kispadról, mivel szemüveg viselését javasolta a játékvezetőnek.
Az öreg sportcsarnok átadásával a suli pályája (akár csak a Komenský utcában) feledésbe merült, ami az aszfalt rovására ment. Megmaradt a focit kedvelő srácok találkozóhelyének, majd kis idő múlva a Városi Szabadidőközpont „műfüvesei” végleg pontot tettek a történet végére.
Kiváltságos helyzetben volt a „Hviezdoslav”, hiszen egy időben sportosztályokat nyitottak kapuin belül.
Így aztán a mai Vámbéry Ármin nevét viselő intézményében a focin kívül szinte minden sportág helyet kapott. Terület is volt rá bőven, nyáron és télen egyaránt. S hogy teljes képet adjak a nyolcvanas évekről, az Észak II-es, valamint a Jilemnický utcai szlovák sulikat is illik megemlítenem. Mindkettő focipályáját jól ismerik az ottani lakótelep suhancai, ahogy a sikabonyiaknak is megvolt a saját területük focizni. Csak egy labda kellett hozzá, pár srác, na meg a „kő-papír-olló”, ami mindig „kéznél volt”. Aki pedig kitűnt a többiek közül a városban, mehetett a DAC serdülőcsapatába…
(Roberto)
Előző részek:
