„Tiszta lappal indulunk, ne aggódj!” Mondogatom magamnak minden alkalommal, amikor egy, még számomra is falrengető megoldás mellett döntök. Mint például tegnap, amikor reggelire rántott tököt ettünk rizzsel, ebédre müzliszeletet, a vacsora pedig rendelt pizza volt.
„Így szép az élet, ilyen változatosan, lazán, nagyobb tervek nélkül, magam felé is sokkal kevesebb elvárással” – mondogatom újra, hogy megnyugodjak, nem lesz világvége, ha ma müzliszeletet eszünk ebédre.
S amikor meghoztam a fura döntést, reggelire rántott tök, ebédre müzliszelet, a vacsora meg pizza, a három és fél éves BB fiam csak megvonta a vállát és nem gondolta tovább a dolgot. Nem kérdezősködött, hogy miért, nem veszekedett, nem vont felelősségre.
Először csak meglepődtem rajta. Nem ehhez a reakcióhoz vagyok szokva. Hol a számonkérés? Hol a kioktatás?
Ő az én tiszta lapom, aki a puszta létével is tanít. Mégpedig arra, hogy az életet szeretni kell, pontosabban: az életet lehet szeretni is.
Azt hisszük, hogy nincs beleszólásunk, és csak sodródunk az árral, azt tesszük, ami mások szerint helyes. De mi van velünk? Biztosan jó úgy nekünk? Elfelejtjük, hogy szülőként mi alakítjuk a szabályokat, a család tagjainak megfelelően, együtt, megértésben.
Nekem Ő a kicsi kincs, aki megmutatja, hogyan kellene. Mintha nem is én nevelném őt, érzem, ő nevel engem.
