Állítólag tíz évenként kicserélődik az egész testünk. Sejtről sejtre alakulnak át bennünk az alkatrészek. Folyamatosan újraépítik, észrevétlenül alkotják újjá magukat. Mégsem vagyunk lépesek elengedni azt a tényt, hogy mi, mi vagyunk. Az én-tudatunk állandó. Ilyenek vagyunk, amilyenek, ilyenek, sem többek, sem kevesebbek. Mindegy milyenek, nem tágítunk magunk mellől.
Vajon mit érezhet egy lepke petéje, peteként, majd miután lárva lett, lárvaként, aztán bábként, s végül kész pillangóként? Neki mégis milyen lehet az én-tudata annyi fizikai változás után? Végig azt hiszi, ő (csak) egy kis hernyó, vagy már tudja, hogy egy csodálatos pillangó lesz legvégül?
– Mi miért hisszük azt, hogy a testünk sejti szinten történő teljes kicserélődése közben lelkileg is teljesen változatlanok maradhatunk?
– Miért hisszük azt, hogy nem vagyunk képesek változtatni a belsőnkön is?
– Miért hisszük még mindig azt, hogy a dolgok állandóak maradhatnak?
Tíz évenként újjáalakulunk mi magunk is: az a test, amivel fogunk, amivel érzünk, amiben élünk. Egyek vagyunk vele. De valahogy mégsem. Miért fogadjuk el mégis azt, hogy a lelki sérülések okozta fájdalmakon, csalódásokon, a mély megrázkódtatásainkon nem vagyunk képesek változtatni?
Nézz csak rá egy pillangóra és jusson eszedbe, ő lehetnél akár Te is. Gúnyáját levetve száll az Ég felé a korábbi, Földhöz kötött testből. Mekkora csoda! Egyszerre tragikus, gyásszal átitatott, de mégis csodálatos.
Engedd hát meg magadnak, hogy repülhess belül, hogy olyan könnyed és szabad lehess, mint egy csodálatos pillangó.
