FOTÓK: JURAJ BENKÓCZKY
Már a hétközi EL-mérkőzésen hatalmába kerített egy érzés: az athéni csapat stadionja nyomába sem ér a miénknek, mégis ők jutottak tovább. Akkor mit mondjanak a szerediek, nekik gyakorlatilag stadionjuk sincs, ennek ellenére mi húztuk a rövidebbet!? Nem minden a külcsín, a focihoz elsősorban csapat kell, aztán jöhet egy csinos Aréna hozzá. Szóval az Aréna adott, csapat is volt, ám most valahogy nem nevezhető annak, ami.
Ritkán kritizálok, inkább kivárok a végsőkig, viszont amit Miaván láttunk, az mellett már nem lehet elmenni szó nélkül. A focista is ember, elfárad… Igen, az angol hetek húzósak, de Józsi is minden reggel felhúzza a bakancsot, és felmászik az állásra. Ahogy Feri a műszak után még bevállal némi fusit a több pénz reményében, mert banki hitele elviszi a fizetése felét. Majd a hétvégén mindketten szépen kiöltöznek, kivasalt sárga pólóban feszítenek a kocsiban, hogy aztán szeretett csapatuknak szurkoljanak, miközben elfelejtik az egész heti fáradalmaikat. Vasárnap egyik sem azt kapta, amire várt, így számukra az új munkahét rosszul indult.
Tulajdonképpen nem is vasárnap kezdődött az egész, s ha nem lett volna a Pohronie elleni 5:1-es győzelem, már régen azt mondhatnánk: szenvedés az egész!
Valami nincs rendben egy ideje, és ennek gyökerét nagyon mélyen kell keresnünk. Most már biztosra vehetjük, hogy a csapategység rovására ment több kulcsjátékosunk eladása. Az új igazolások még keresik a helyüket a pályán, az is kérdéses, miért tart ez ennyi ideig, és meg találják-e egyáltalán? Közben a „régieket” valahogy magukkal rántották, vagy egyszerűen túl nagy a teher rajtuk. Ezt hozza a tapasztalat hiánya, a sok fiatal tán fejben nem bírja. Javarészt minden ott dől el, még a lábakat is a fej irányítja. Persze mindenki tudja, miről szól egy klub élete, játékosok jönnek, játékosok mennek, csak mi szurkolók (és nem csak mi!) maradunk, várjuk a folytonosságot, kivárunk, olykor mérgelődünk.
Aztán csak állunk a lelátón, fáj a szemünk, fáj a szívünk, talán már szurkolni sincs kedvünk. Viszont nem adhatjuk fel, a név kötelez.
Kéne valaki, aki rávág az öltözőben az asztalra, amitől összeverődnek a fogsorok, vagy becsapja az ajtót, mégha az üveg ki is esik rajta! Esetleg egy „agyturkász”, aki rendet rak a fejekben, hogy a lábak is szót fogadjanak. Miaván a szünetben már nem fogtak Hyballa szavai a fiúkon, sőt az első félidei gyatra játék után, ha lehet, még jobban összezuttyantunk. Nem is tudom lehet-e valakit személy szerint dicséretre kiemelni, de ugyanígy megfeddésre sem. Az egész csapat kritikán aluli teljesítményt nyújtott, hogy a védelemről már ne is szóljak. Kár, mert éppen az ilyen elhullajtott pontok hiányozhatnak majd a végelszámolásnál. Bár…
„Nem mi vagyunk a bajnokság esélyesei!” – jelentette ki Hyballa.
Pedig mi, szurkolók már nagyon beleéltük magunkat, talán ideje lesz nekünk is visszaszállni a földre. Kijózanító pofont kaptunk már az elején, elestünk tőle, de fel kell tudnunk állni minden helyzetben, így ezúttal is. Hullámvölgyek korábban is voltak, bárki is volt az edző, viszont mindig volt egy tökös csallóközi srác a csapatban, aki azt is elmondhatta a többieknek, mitől más a mi csapatunk. Miért nem elég csak profinak lenni, miért kell kicsit a felvidéki magyarok fejével is gondolkodni. Tudom, a focinak semmi köze a politikához, és én ezt a gondolatmenetet nem is annak szántam. Szívom is a fogam miatta, ha valaki nem értené, mit jelent a szó: lokálpatriotizmus. Nélküle a DAC sosem volt az igazi, és DAC nélkül mi is csak félemberek vagyunk!
Mindent bele! Tessék harcolni magatokért és értünk! Mi ott voltunk veletek a csúcson, ott voltunk, mikor elestetek, szeretnénk ott lenni akkor is, amikor felálltok!
(Roberto)