Az interjút Kornfeld Tibor emlékére közöljük újra. Eredetileg a Klikk Out 2019/08. számában jelent meg. Fotók: Ugróczky István
Nem nagyon van olyan momentum, ami átérezhetőbbé teszi a holokausztot és hasonló történelmi borzalmakat, mint amikor annak részleteit az otthonunk viszonylatában halljuk. 2014-ben jelent meg Kornfeld Tibor, a dunaszerdahelyi zsidó hitközség vezetője által írt, Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely című könyv, idén (2019) pedig ennek új, bővített kiadása. A szerzővel Dunaszerdahely zsidó történelméről beszélgettünk.
A Zsidó Kulturális Fesztivál keretén belül bemutatásra került a könyvének (Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely) bővített kiadása. Mivel bővült?
Öt évvel ezelőtt, mikor az első kiadás készült az Aszkara 70. évfordulójára, még nem sikerült teljesen befejeznem, mivel a város bizonyos fontos részeiről, például Nemesszegről vagy a Templomtérről, a Halpiacról, a Tyúkpiacról még nem írtam, tartalmazta viszont a Csillag, a Bacsák, a Teleki vagy a Rózsa utcát, melyeket minden idősebb szerdahelyi ismert. Öt év alatt pedig sok minden történt, például most már belefoglaltam a tavaly a városházával szemben kihelyezett botlatóköveket is azok tiszteletére, akik már nincsenek köztünk.
A könyvének címe, ugye, arra utal, hogy Dunaszerdahely lakosságának körülbelül a felét egykor zsidók alkották, emiatt régen kis Palesztinának, kis Jeruzsálemnek is hívták…
Közép-Európában az egyetlen ilyen város volt, ahol többségben éltek a zsidók. Több mint a fele a város lakosságának, és ezt bizonyítani is tudom. A hivatalos adat szerint majdnem a fele, ám a valóság mást mutatott.
Éltek itt már akkoriban 20, sőt akár 40 éve olyan emberek, akiknek nem volt letelepedési engedélyük, csak idejöttek Lengyelországból, a Kárpátaljáról vagy Nagy-Magyarország valamely részéről. A nagy rabbik vonzották ide őket, aztán ide jártak jesivába, ami a vallási iskola legmagasabb szintjét jelenti. Ilyen volt például egy Czóbel nevű órás – lengyel származású volt, nős volt, gyerekekkel. Akkor lehetett igazán érezni, hogy itt voltak, mikor 1942-ben a letelepedési engedéllyel nem rendelkezőket deportálták. Sokáig nem lehetett tudni, hova, de aztán kiderült, hogy az ukrajnai Kamenec-Podolskba, ahol lelőtték őket. Mintegy 250-en voltak, és ők egy olyan részét képezték a lakosságnak, amely a hivatalos nyilvántartásban nem szerepelt.
Egy másik nagy csoport pedig a jesivába járó diákoké volt. Ritkaságnak számított, hogy Dunaszerdahelyen két jesiva is működött egyszerre. Az egyik a 20. század elején már több mint 150 éve létezett, de aztán az ultra ortodox zsidók meghívtak ide egy másik rabbit, aki szintén alapított egyet. Ezekben a legmagasabb diáklétszám 500 volt, ennek viszont csak az ötöde volt helybéli. Úgy mesélték az öregek, hogy az ide járó diákok „napokat ettek”. Minden nap más családnál kaptak enni. Szóval a jesiva diákok is a város lakosságát alkották, és ha őket is beleszámoljuk, akkor jóval magasabb volt a zsidók száma, mint a nem zsidóké.
Minek köszönhetően alakult úgy, hogy itt olyan nagy arányban éltek zsidók, illetve ez hova nyúlik vissza?
A város, ugye, több mint hétszáz éves, a zsidók azonban csak a 18. század elején érkeztek, amikor a Pálffy család volt a tulajdonosa ennek a földnek, és a gróf lényegében meghívta ide őket.
Németország felől, Morvaországon keresztül érkeztek ide, hogy egy kicsit fellendítsék az üzletet. Pálffy gróf tudta, hogy ha letelepednek, akkor kell majd nekik hely temetkezésre és imádkozásra. Így kaptak egy hektáros területet a temetőre, ami máig a zsidó temető, a mai városközpontban pedig a zsinagógára. A nagy zsinagóga előtt ugyanis volt itt már egy kisebb. De ez nem mindig volt a város központja. Dunaszerdahely csak a 19. század második felében egyesült, négy különálló faluból.
Ahol pedig a zsidók telket kaptak a zsinagógára Pálffyéktól, az volt Szerdahely széle, mikor viszont egyesült a négy falu, ez lett a központ.
A zsidók a belvárosi utcákban laktak, de hol voltak az akkori közösségnek a találkozási csomópontjai Dunaszerdahelyen?
Ennek kapcsán elmondom, hogy Dunaszerdahelyen kimondottan ortodox hitközség létezett. Még a monarchia idején volt egy törvény, hogy az ilyen autonóm hitközségeket nyilvántartásba kell venni, de egy városban nem lehetett kettő. Dunaszerdahelyen ez a hitközség már a 19. századtól létezett, és amikor kivált ebből egy ultra ortodox közösség, azt már nem regisztrálhatták be hivatalosan. Volt egy egyletük, amit úgy hívtak, Adas Israel, ők egy saját zsinagógát is építettek, ami szintén a mai belvárosban volt. Tehát ez volt az egyik ilyen pont, ahol főleg az ultra ortodoxok találkoztak.
A másik a nagytemplomunk, amilyen ortodox templom a környéken sehol, még Pozsonyban sem létezett.
Ennek 800 ülőhelye volt, de ezenkívül volt nyolc olyan hely a városban, ami imahelynek számított. Szóval a zsidók főleg a zsinagógákban találkoztak, és azért is vásárolták fel a környező utcákban lévő házakat és telkeket, hogy közel legyenek. Mivel ünnepkor, különösen szombaton, ami a legnagyobb ünnep, csak gyalog mehettek.
Végül viszont mindkettőt lebontották. Mi vezetett odáig?
1953-ban bontották le a nagyot. Amikor a győri vagongyárat felváltva bombázták a háború alatt az amerikaiak, oroszok és angolok, akkor az egyik gép visszafelé kiengedett hét bombát Dunaszerdahely felett. Véletlen lehetett, nem is voltak kibiztosítva, nem robbantak fel, de az egyik ráesett a templomra. Van a könyvemben egy olyan kép, ahol látható, hogy a tetőkonstrukció beomlott.
A háború után a kb. 500-600 zsidó, aki visszatért, arról beszélt, hogy rendbe kéne hozni, de aztán felmerült, hogy mégis kinek. A zsidók fele ugyanis elment innen Amerikába, miután pedig ’48-ban megalakult Izrael, a másik fele oda távozott. Alig 150 zsidó maradt itt.
Ekkora templom helyreállítása sok pénzbe került volna, a kommunista államnak pedig nem volt érdeke ezt rendbe hozni. Lebontatták és a tégláit beépítették az első DAC-stadion tribünjébe, erről megvan a hivatalos döntés.
Az Adas Israel templomot használták a zsidók egy ideig a háború után, mert elfértek ott is. A szociban aztán cipőraktárat csináltak belőle, később, 1963-ban pedig azt is lebontották. Kár, mert akkor lenne legalább egy ilyen kis templomunk.
Olvastam, hogy az ön nagyapja, Kornfeld Ármin, aki hosszabb ideig a város alpolgármestere is volt, egykor párizsi divatbemutatókra járt, és onnan hozott haza divatötleteket, amelyeket aztán itthon eladott vagy elkészíttetett…
Dunaszerdahelyen egyetlen áruház volt a háború előtt, az övé. Azért áruház, mert árult női, férfi és gyerekkonfekciót, biciklit, varrógépet, játékokat, babakocsit – széles volt a kínálat (az áruház épülete ma már nem létezik, a Fő utcán volt, a mai, akkor még nem létező Galántai úttal való kereszteződés környékén – a szerk. megj.). A nagypapa kiadott ilyen Kornfeld-dollárt, amit beletettek az újságba, a Csallóközi Lapokba, és aki ezzel fizetett, kapott tíz százalékos kedvezményt.
Amikor ’38-ban ezt a területet visszacsatolták Magyarországhoz, két üzletet itt teljesen kiraboltak. Az egyik volt Nemesszegben az Ungár nevű élelmiszerbolt, ahol meg is verték a tulajt, a másik pedig a nagypapáé. Mi a városházával szemben laktunk, és mesélte apukám, hogy a hálószoba ablakából nézték, ahogy az emberek viszik a ruhákat. Széttörték a kirakatot és raboltak. Szabad rablás volt, antiszemita megmozdulás.
A rendőrök tudtak róla, de hagyták, és mire odajöttek, már csak az üres akasztókat találták. Ezekre rá volt írva, hogy Kornfeld Ármin áruház, és több ismerősöm már értesített, hogy talált ilyen akasztót. Nyolcat már összegyűjtöttem, egyszer majd betesszük a múzeumba.
A nagyapámat egyébként a 20-as években egyszer megválasztották polgármesternek is, de zűrök voltak belőle, és új választást rendeztek. Akkor Schrenker Lajos lett a polgármester, aki nagyon jóban volt a nagypapámmal, és meg is beszélték egymás közt, hogy akkor alpolgármester lesz.
Tudni kell, hogy itt négy párt is volt egyszerre, amelynek a nevében benne volt, hogy zsidó. A mandátumok felét megszerezték a választásokon, csakhogy a Csehszlovák és a Kommunista Párt jelöltjei közt is voltak zsidók, így általában több volt a testületben a zsidó, mint a nem zsidó.
Milyen volt a második világháború előtt a zsidó és nem zsidó polgárok együttélése?
Meg kell mondanom, hogy nagyon jó. Dunaszerdahely már akkor is toleráns város volt. Minden zsidó családnak megvolt a keresztény barátja és fordítva. Vagy a szomszédban, vagy az utcában. Mivel szombaton nem volt szabad a zsidóknak felkapcsolni a villanyt vagy begyújtani, mindenkinek megvolt az a keresztény szomszédja, aki ezt megcsinálta.
Erről jut eszembe, szokták mondani, hogy a zsidók kizsákmányoltak másokat – merthogy bankárok és kocsmárosok voltak.
II. József, Mária Terézia fia engedte meg, hogy a zsidók vásárolhassanak ingatlant, amit addig nem lehetett, és a keresztényeknek többek között tilos volt üzletelni alkohollal, pénzzel, kölcsönadni kamatra. A zsidóknál ez nem volt tilos, hát csinálták, de voltak ugyanakkor a keresztényeknek céheik, ahová zsidókat nem vettek be. A zsidók csináltak saját céhet, de elsősorban azzal foglalkoztak, amivel a keresztényeknek nem lehetett. Így lettek bankárok.
II. József szabadította fel ezt a piacot, de a zsidók addigra már nagyon jók voltak benne, a Rockefellerek vagy a Rotschildek generációkon keresztül csinálták ezt.
Mindig találni okot, ha valakit bántani akarnak. Először megtiltották a zsidóknak, hogy ugyanazt csinálják, mint a keresztények. Aztán amikor abban jók lettek, akkor meg az volt a baj.
Említette a bankárokat, Dunaszerdahelyen kik voltak a bankárok?
Az első banknak, ami itt megalakult, a dédnagyapám, Grünwald Izidor volt az igazgatója, ahogy az olasz trieszti központú első dunaszerdahelyi biztosítónak is.
Ő még itt van eltemetve, de a felesége már Auschwitzban halt meg. Később volt egy bank a mai víztorony felé, egy pedig az akkor a földszinten postaként működő Bihari-épület emeletén. Ezeknek az igazgatásával is zsidókat bíztak meg, és a banktanács tagjai is zsidók voltak.
Dunaszerdahelyen hogy nézett ki annak idején a társadalom összetétele?
Itt is voltak szakmák, amit csak zsidók űztek, például a nyomdász. Dunaszerdahelyen négy nyomdász volt, mind zsidó. Ennek is oka volt.
A világi nyomdászok héber betűvel semmit nem nyomtattak, viszont szükség volt a héber nyomtatásra, főleg imakönyveknél. A zsidóknál már ezer évvel korábban is kötelező volt, hogy a gyerekek háromévesen tanuljanak meg olvasni, a vallás miatt pedig héberül is kellett.
A legrégebbi újságot, a Csallóközi Lapokat Goldstein Józsua alapította még a 19. század végén, aztán jött az Adler nyomda és a Csallóközi Hírlap. Nemesszegen volt a Rimmstein, a legfiatalabb nyomdász pedig egy Weinberger Dávid nevű zsidó volt. Bántja a fülem, mikor azt olvasom, hogy ’44-ben ezek a lapok megszűntek, de nincs odaírva, hogy miért. Hát mert eltörölték a zsidó nyomdászok iparengedélyét, és nem vállalkozhattak…
Mely szakmákat végezték még leginkább a zsidók?
Tipikus zsidó szakma volt a gyertyaöntés, de sok volt a szabó is. Vagy ott volt a sakter, a metsző. Ők voltak azok, akik rituálisan levágták a csibét és más állatokat.
Együttműködtek a hentesekkel és kóserolták a húst. Ilyen szakma a keresztény világban nem kellett. Itt pedig négyen csinálták egyszerre, mert akkora volt a közösség.
Szóba kerültek még a kocsmárosok. Merre voltak a zsidó kocsmák, és mi van most a helyükön?
A legtöbb kisebb-nagyobb kocsma a zsidóké volt, de az egykori Teleki, mai Kondé püspök utcában a egykori Partizán épületében működött a nagy Kázmér kocsma, Nemesszegben pedig a kis Kázmér – a Kázmérok nem zsidók voltak.
A zsidók által működtetettek közül híresebb volt az Erdős kávéház, ez a mai Kék Dunának azon a részén volt, ami a városháza felé néz, vele szemben van a Bihari, ami pedig az ún. Hübsch ház volt. A nagypapám áruházának másik végén is volt egy, a Polák kocsma, a nagy Kázmér mellett pedig a kicsi Reisz kocsma.
Ilyen állapotból hogy juthattak el oda, hogy a lakosság felét elvitték? Nem volt itt, aki kiállt volna mellettük? A szomszédból egyik napról a másikra ellenség lett?
Az édesapámtól megkérdeztem, hogy lehetett, hogy az addigi szomszéd, barát átment az utca túloldalára, hogy ne kelljen köszönni – miért változtak meg így az emberek.
Sorban jöttek a nagyon kegyetlen zsidóellenes törvények Magyarországról, és kevesen mutatták ki emberségüket a zsidókkal szemben. Végül megfosztották őket az egzisztenciájuktól és szociális probléma lett a zsidóság, örültek is annak, hogy elviszik őket.
De nem egy spontán dolog volt ez, hanem átgondolt. Először ugyanis a férfiakat 18-tól 45 éves korig behívták munkaszolgálatra. Megkapták a SAS-behívót (Siess, azonnal, sürgős), és nem tehették meg, hogy nem mennek el, mert halálbüntetés járt érte. Itt maradtak a nők, a gyerekek és az öregek, mikor pedig kezdődött a gettósítás és a deportálások, nem maradt, ki megvédje őket.
’44 júniusa után a fél város kiürült, és pont a belváros. Mi egy előkelő házban laktunk a városházával szemben, ahol volt angol WC és fürdőszoba. A szüleim, apukám és anyukám is árván jött vissza. Mindketten haza akartak menni a saját házukba, de ott már mások laktak.
Egy év elég volt erre. Találtam is egy olyan dokumentumot, melyben az egyik dunaszerdahelyi polgár írja, hogy ő mint jó magyar, igényt tart a Kornfeld Jakab házára. Nem Jakab volt, hanem Ármin, de a nevét sem tudta.
Amikor anyukám és a húga visszajöttek Nemesszegre, ott annyira szégyellték magukat a házukban lakók, hogy elköltöztek. Én már ’52-ben ott születtem. De ott nem volt bent víz, sem WC, és akartuk a jobbat. A törvény viszont azt mondta ki, hogy senkit nem lehet kitenni az utcára. Hat évig bíráskodtunk, mire a bíróság kimondta, hogy ha biztosítunk számukra helyet, akkor visszamehetünk. Végül ahol akkoriban mi laktunk, oda mentek.
Sokan viszont nem akartak itt maradni, elmentek Amerikába, Izraelbe és ott új életet kezdtek.
Édesapja bizonyára mesélt róla, szörnyű lehetett visszajönni azok közé, akik deportálták őket…
A magyar hadsereg vitte el őket, a magyar vasutak vagonjaiban. Mindenhol voltak kollaboránsok, Dunaszerdahelyen is létezett a Nyilas pártnak szervezete. Nagy véletlen, hogy megmaradt az archívumuk. Úgy történt, hogy egy fiatal zsidó gyerek lejött Budapestről nyilas egyenruhában. Hamis papírokkal állította, hogy ő kapta feladatul, hogy likvidálja az archívumot. Ez végül máig megmaradt, és a könyvben is leírtam olyasmit, amire azt mondták, hogy ha eddig nem dobták be az ablakom, akkor majd ezután.
Tudjuk, kik voltak Dunaszerdahelyen a nyilasok. Egyszer egy ilyen a vonaton kezdte nekem mondani, hogy neki mennyi zsidó barátja volt. Erre én megkérdeztem tőle: tudja maga, hogy megmaradt Dunaszerdahelyen a nyilas archívum?
Elvörösödött és aztán már nem beszélt róla. A fő nyilasok elszöktek Magyarországra. Akik itt maradtak, azok könnyen zsarolhatók voltak, és megtalálta őket az ŠtB. Sokan emiatt kommunisták lettek.
Önnek mik az első emlékei gyerekkorából, Dunaszerdahelyről és az itteni viszonyokról?
1962-től ’65-ig volt egy nagy kivándorlási hullám. Volt három zsidó osztálytársam, akikkel még együtt jártam alapiskolába, de mind elmentek. Rájuk még emlékszem, és most a 75. Aszkarán is eljöttek olyanok, akik itt születtek.
A Zsidó Kulturális Fesztivál keretén belül több emlékhelyet is felavattak, ideértve az emléktáblát a vasútállomásnál, illetve a több tucatnyi újabb botlatókövet. Gondolom, ez utóbbi projekt a jövőben is folytatódik…
Miután tavaly a nagyszüleim és nagynéném botlatókövét kihelyeztük, az idei évre már 63 kőre érkezett megrendelés, és ezeket a németországi készítőjük sem tudta egyszerre legyártani. Mondta is, hogy például Budapestről, ahol a háború előtt 180 ezer zsidó élt, egy évben maximálisan 50-et rendeltek meg. Dunaszerdahelyen ehhez képest körülbelül három és félezer zsidó élt, közülük háromezren haltak meg. Ha mindegyiküknek készülne ilyen kő, akkor a Fő utcai járdát végigrakhatnánk velük.
Jelenleg már 66 kő van lerakva, és a jövő évre további 20-ra van már megrendelés. Azon személyeké, akiknek a világban élnek még hozzátartozóik, és el tudnak majd jönni felavatni…