A naplóbejegyzés megjelent a Klikk Out 2019/08. számában. Fotók: a szerző
„Tessék kapaszkodni, csúszik a pálya, a villamos önállóan csúszkál a síneken!“ – mondja a villamosvezető valahol a Fehérvári út környékén, míg az utasok egyik fele hangosan méltatlankodik a hirtelen fékezések közepette, a másik fele meg fájósan tapogatja a térdét-könyökét-oldalát. Kapaszkodj!
Az egyik nagyon fontos és hasznos hozadéka annak, hogy elköltöztem Dunaszerdahelyről, a saját magamra való utaltságom megélése. Annak ellenére, hogy élnek a magyar fővárosban ismerőseim, akik mindig jóindulattal válaszolnak a kérdéseimre, nagyon sok feladatot és akadályt kellett egyedül leküzdenem. Ezáltal fedeztem fel újra, hogy bármire képes vagyok önállóan is.
Azért ha a szívemre teszem a kezem, persze, nem mindent láttam rögtön ilyen szépnek. Eleinte voltak magányos, honvággyal teli napjaim, amikor egyáltalán nem találtam a helyemet. Haszontalannak éreztem magam munkanélküliként, idegesített a tömeg, a zaj, a bürokrácia, még az utcán elvonulók „small talk“-ja is.
Aztán jött a felismerés, hogyha a kacsa nem tud úszni, akkor valószínűleg nem a víz a hülye! Szóval elkezdtem gyűjteni a kapaszkodókat, amik segítenek a víz felett maradni. Kellemes helyek, bevált boltok, kedves emberek, egyfajta rendszer és megszokások kialakítása, új környezetben. Az ismeretlenségből fakadó kíváncsiság. Metróutak végállomástól végállomásig. Metamorfózis, érés, tudatos tanulás.
A nagy önállósodás mellett persze azért kellenek a támaszok, akik miatt bárhol is járj a világban, otthon érezheted magad. Nem meséltem nektek még Márkról, aki tavaly ősz óta boldogabbá teszi a napjaimat. Már a találkozásunk története is hihetetlen (a nyálas részletekkel inkább nem untatom a Kedves Olvasót, majd inkább filmesítse meg valaki). Az még valószerűtlenebb, ahogyan organikus módon szerveződött meg minden körénk, az összeköltözést is beleértve. Nagyon sima az együttélésünk, kölcsönösen támogatjuk egymást – legyenek azok napi teendők vagy komolyabb, jövőnket befolyásoló útkereszteződések.
Persze a szerelem mellett a már kialakult barátságokról, kapcsolatokról sem szabad megfeledkezni. Az ember lánya ne hordja fenn az orrát csak azért, mert pesti lányka lett! Ha hazalátogatok, mindig összefutok valakivel – mivel DS kisváros, ez még véletlenül is megtörténik. Nemrég Bécsbe ruccantam ki egy random ötlettől vezérelve, néhány otthoni baráttal. Legalább 30 fok volt, kihúzódtam a táncoló tömegből, míg a szélén ismerős, göndör hajkoronát látok. Évi?? Á, úgyse. De mégis! Sikítva ugrottunk egymás nyakába, mint a tinilányok.
Júliusban egy igazán örömteli esemény hozta össze az otthoni társaságot. Két olyan ember kötötte össze az életét, akikkel közös élmények egész sora fűz össze. Annyira szép volt látni az önfeledt boldogságukat, hogy a vidám lagzis forgatagban, többször is elérzékenyültem. Timi barátnőm a gyönyörű esküvői ruhájában guggolva beszélgetett az aprócska rokongyerekekkel – olyan jósággal és kedvességgel, mint egy mesebeli királylány. Márk meg is kérdezte a szokásos csillogó szemeivel, hogy „Na, mi az, angyalka?“ – de meghatódottságomban nem tudtam neki értelmes választ adni, csak a fejemet ráztam szipogva. Igazából annyit mondtam volna, hogy annyira meg vagyok hatva az ifjú pár boldogsága miatt, hogy úgy érzem, a világ egy napra teljesen jóvá változott, gonoszság, irigység nélkül, és tudom, hogy ez a szeretet mindent megjavít és meggyógyít. Ha baj is van, nem kell aggódni: idővel minden a helyére kerül. Kitartás!
Fontos kapaszkodóm a családom is. Bár nincsenek itt velem minden nap, mégis érzem a közelségüket. Ők tartanak a földön, hogy ne legyen belőlem egy ripacskodó, affektáló pesti kisasszony, hanem mindig megmaradjak annak a néha odamondós, csallóközi „lánkának“, aki büszke a származására. A húgommal naphosszat váltjuk az üzeneteket, alig tudom néha visszafogni a kacagásomat, annyira „adjuk az ívet“. Jövőre ő is férjhez megy – nagy menyasszonyiruha-keresésben van épp, szóval jó nővéreként, igyekszem ellátni tanáccsal, hogy a legcsodásabb legyen a nagy napon. Az én kis húgom férjhez megy – vigyorgok magamban, aztán azzal a lendülettel kétségbe is esek: Te jó ég, ha Timiék esküvőjén ennyit sírtam, itt vajon mi lesz majd? 🙂
Az előző részek: