NYITÓKÉP: FEKETE NÁNDOR ARCHÍV FELVÉTELE
Előre bocsájtom, nem egy meccset szeretnék értékelni a magam fura módján, hanem egy állapotot. A történet jó pár évvel ezelőtt kezdődött egy szurkolói találkozón, ahol a klub egyik magas rangú funkcionáriusa (szándékosan nem írok nevet), látva a szemünkben rejlő gyermekien ártatlan csillogást, a következő mondatot mondta: „Nem kell annyira komolyan venni!” Vagyis mindazt, ami a csapat körül van, lássuk picikét szabadabban, nem kell az ebet folyton a karóhoz kötni, meg ilyenek.
Én akkor nem hittem a fülemnek, és ezzel nem voltam egyedül. Az életemet is felraktam volna a három betűs szóért, ami D-vel kezdődik és C a vége. Azt mondják, ez a fanatizmus!? Bennem már jóval korábban kialakult mitől ultra egy ultra, mi az ismérve egy huligánnak, és hol kezdődik a sokat emlegetett – de főleg kárhoztatott – divat „szint”. Ha úgy tetszik, korán „begyöpösödött” az agyam (az Anyaországban a begyepesedett a helyes verzió), vagyis önfejű lettem, és képtelen voltam engedni a huszonegyből.
Látva, hogy viselkednek egymással az emberek egyik-másik szituáció során, ez a „kóros” állapot valóban enyhülni kezdett bennem!
Az első pofont a csapattól kaptam egy érdekes eredmény után, amely az ellenfélnek – mondjuk úgy – hízelgő volt, s az adott helyzetben nekünk már nem osztott, nem szorzott – csalódás, level 01. Aztán jött Rekop Gyuri sokat emlegetett szelfibotos sztorija, amit szinte etalonként kezeltek ultra körökben. Mikor, hol és mit szabad fotózni, és ezt Bözsi néni is tanulja meg, ha a B-középbe jön.
Nos, előfordult, hogy én is megszidtam a telefon „használata” miatt szurkolótársaimat, pedig akkor már láttam azt, amit bár sosem láttam volna: magukat ultráknak mondók pózoltak, kezükben pedig az a bizonyos szelfibot – csalódás, level 02.
És hogy a mindenki egyért, egy mindenkiért szlogent már inkább ne is boncolgassam, ugyebár. Meg amit szabad Jupiternek, nem szabad azt a kisökörnek!
Persze, voltak szép dolgok is az életben, felépült a csodás stadion, kijutottunk negyedszázad után Európába, sok barátot szereztem (páran közülük már elfordultak azóta, ez az érzés kölcsönös, de valahogy nem is bánom), és összehozott a lelátó olyasvalakivel is, aki végül a feleségem lett.
Egyvalami sosem változott, ez a klub az életem maradt, bár néha már tényleg nem veszem annyira komolyan, mint azelőtt. Láttam már huligánt elfutni a „probléma” elől – írtam a minap egy poszt alá –, s a rajta lévő pólót talán az Ali expresszről rendelte, de mit számít ez – csalódás, level 03. Legyen itt vége a kiragadott példáknak, a „divatot” meg kezelje, aki akarja…
Az elveink olyanok, mint a fing!? Tartjuk, amíg bírjuk, aztán, ha kiborul a bili, összecsináljuk magunkat…
Hát igen, az elveink. Nehéz dolog ezt elmagyarázni, mert saját véleményünk mindig ütközik másokéval, ami nem egy kirívó dolog ebben az egymást „keresztbeutált” világban. Kb. annyira nehéz, mint az a krumplis tócsni, melyet a Trencsén elleni mérkőzés közben eszegettem a hodosi focipálya tövében, két full HD-s televízió előtt. Tocsogott az olajban, de mivel imádom a tócsnit, megettem – ennyit az elveimről, ugyebár.
Kiváló volt társaság a „gyerekzónában”, kicsit idegesítő háttérzenével, de meccs közben simán el lehetett menni sörre (aztán még egyre), miközben a nagy színpadi énekes „jégesőt és zivatart” akart küldeni ránk. Bennünk volt a győzelem, ám kimaradt a kimaradhatatlan…
Krisz büntetőjét meg kellett volna ismételni, a kapus kimozdult! Bár nem (csak) ezen ment el a meccs…
Nem tudom, mi feküdte meg jobban a gyomromat, a vereség, avagy az a reszelt burgonyás, fokhagymás förmedvény? Meccsre elmegyek legközelebb is, és tócsnit sem aznap ettem utoljára esküszöm. Csak ettől még lehessen véleményem, az úristenit neki. Eladtuk a csapat javát, most azt beszélik a „cséká” sérülése sem egyéb, mint terelés, valami más ügy leplezése.
Kivel akarunk focizni? Ne csodálkozzon senki azon, hogy az embereknek kezd tele lenni a hócipőjük! Emlékeznek még a régi érában is voltak jó meccsek, pedig a fizetések olykor hónapokig elmaradtak. Tészta volt az ebéd meg a vacsora egyben… Most, mikor adva van minden, elkótyavetyéljük a csapatot a profit reményében, törvényszerű, hogy visszaesik a teljesítményünk. Nem kéne erőltetni tán azt a taktikát Herr Trainer, ha nem megy…
Ne csodálkozunk és ne általánosítsunk! Inkább mindent bele, s két „csend közt” (a fütty helye) zúgjon a hajrá DAC!
Aztán ha mégis olyan koncertjén találod magad, akit előtte lemondtál származása és énektudása miatt (meg, mert olyan refrént nyom, mint mikor Pistabá ráb@szott kalapáccsal az ujjaira), ne csodálkozz magadon és másokon sem. Én már csak mosolygok, hogy valamikor mennyire komolyan vettem az embereket, és azok szavát, miközben ugyanúgy ellentmondtak saját maguknak, mint jómagam.
Mitől lenne más a csapat, mint mi? Ma még morgunk rajtuk, holnap pedig tapsolunk nekik. De ha éppen nem megy, könyörgöm, ne hordjuk le egymást a fekete földig, csak mert véleményünk van! Maradjunk emberek!
Take it easy!
(Roberto)
