“Life is life, na naa naa na naa. La, la… Love is love, na naa naa na naa. Love is love, love is love…” Dúdolgatom magamban a pozsonyi vasútállomás felé sétálva. Az ilyen nagyvárosokban csuda dolgokat lát az ember.
S a mi little big city-nk, a mi Pozsonyunk sem kivétel ez alól. Már, ami a szabad szerelemet illeti, biztosan nem.
Elballagok egy kamaszfiú-focicsapat mellett, mely ahogy látom, most is, ahogy mindig, büszkén uralja a belvárosi tekinteteket, egy középkorú nő siet el szemben a nehéz bevásárló szatyrával, fiatal lányok jönnek szembe szaporán egymás kezét fogva, jobbra egy komolyan öltözött férfi, kicsit odébb, a járdán furcsán puccos párocskák lézengnek, majd a váróba érkezve szaladgáló kócos kisgyerekek löknek fel majdnem.
Mi lehet a belvárosban éjjel? Sűrű koccintások zaja, monoton zene, máshol mély, latin dallamok, aztán a széthullott, megbecstelenítéssel átitatott, másnapos reggelek és az első napsugarakkal kelő, új reményekkel teli tekintetek.
Kik ők? Ezek az emberek valóban mind mi lennénk? Lehetnél Te, vagy akár Én is.
Hogy szeretünk-e, hogy szerethetünk-e, volt-e kérdés valaha? Nem. Miért is lett volna? Tudjuk, ha szeretünk, és azt is nagyon jól tudjuk, hogy kit. Egy valami szabhat gátat a szabad szerelmünknek. Az pedig a félelem.
De miért is félünk? Mert az tény sajnos, hogy a szerelemben valahol mindannyian félünk. A szerelem édes íze a félelem keserűségével keveredik a szánkban. Ki nyújtja végül oda azt a pohár vizet, ami oldaná ezt a keserédes egyveleget végre?
Ha épp nem vagyunk szerelmesek, vagy ha mégis, és mi magunk is tapasztaltuk már ezt a fajta félelmet, miért hagyjuk, hogy mások is ugyanúgy átéljék? Miért nem segítünk nekik nem félni?
Ha a félelem helyett a szeretetet és az elfogadást erősítenénk egymásban, magunknak sem kellene titokban szeretni.
A közeget, melyben élünk, az ismeretségi, baráti körünket mi magunk teremtjük, azok az emberek vesznek minket körül, akikkel mi is törődünk. A másik ember felé való őszinte odafordulással és elfogadással olyan könnyedén segíthetnénk egymásnak.
Erősítsük inkább a szeretetet a félelem helyett,
az elfogadást a megítélés helyett,
a bizalmat a bizalmatlanság helyett.
Annyi volna a dolgunk csupán, hogy egy olyan teret hozzunk létre magunk körül, melyben szabadon lehet szeretni. Amelybe, ha egy idegen lép is be, akkor is azt érezhesse, hogy szabadon önmaga lehet: szabadon szerethet.
Nézd meg jól a melletted lévőket. Nézd meg, hogy képesek-e szabadon szeretni melletted.
Ha igen, akkor örülj neki és dúdold velem, “Love is love na naa naa na naa…”, ha még látsz feszengő barátokat, családtagokat, hozzátartozókat magad körül, akkor még inkább énekeld:
Love is love, na naa naa na naa. Love is love. Love is love!
