A cikk megjelent a Klikk Out 2019/08. számában.
„SZÜRREALIZMUS, hf. A léleknek olyan zavartalan önműködése, melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollbamondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai és erkölcsi törekvéstől.“ (André Breton: A szürrealizmus kiáltványa, 1924)
Szinte minden évben tanulmányozom a nagyobb múzeumok tervezett kiállításait, így nagyon megörültem annak, hogy június végétől egy átfogó szürrealista időszaki kiállítás kap helyet a Magyar Nemzeti Galéria patinás falai között. A szürrealizmus a dadaizmussal együtt számomra az abszolút művészi szabadságot testesítik meg – minden konvenciótól elrugaszkodva, a maguk formabontó módján.
Egy Joan Miró, Salvador Dalí, Pablo Picasso, René Magritte, Max Ernst, Luis Buňuel és Alberto Giacometti nevével fémjelzett tárlattól sokat vár a művészetkedvelő közönség.
Mivel nem vagyok sem képzőművész, sem művészettörténész, sajnos nem tudom változatosan méltatni a kiállított több, mint 120 festményt, grafikát, szobrot és filmet, csak a pillanatnyi benyomásokra hagyatkozva, látogatóként próbálhatom közelebb hozni az élményt az Olvasóhoz.
A kiállítás a Galéria C épületében, viszonylag kis alapterületen kapott helyet. Részletesen bemutatja a dadaizmus (mint fontos előzmény) és a szürrealizmus létrejöttének körülményeit, főbb helyszíneit, fórumait és eszményeit. A fent említett alkotók munkáin kívül számos egyéb művész „hozzáadott értékét“ prezentálja, s mindezt ügyesen foglalja az akkori történelmi ill. társadalmi keretek közé.
Az álomszerű látomások, szokatlan gondolattársítások meglepetésként érik a szemlélőt, megismerhetjük e stílusok főbb ismérveit, az alkotások egymásra ható, egymásból merítő természetét, s rajtuk keresztül az alkotók elméinek legmélyebb bugyraiba is bebocsátást nyerünk.
Időtartambeli rövidsége ellenére egyáltalán nem „könnyen emészthető“ a tárlat anyaga, s bár kifejezetten agyalós, morfondírozós múzeumlátogató vagyok, mégis kisebbfajta hiányérzettel távoztam a megtekintés után. Lehetett volna sokkal többet is megmutatni az alkotások sokszínűségéből vagy akár az épület többi szintjére is kiterjeszteni az élményt.
A képzőművészet több annál, mint hogy képeket nézünk egy sötét teremben – azt kívánom, bár még inkább azonosult volna a kiállítást tető alá hozó csapat a fentiekben idézett definícióval…
Félre a steril terekkel! Fessünk fénnyel a plafonra, értelmezzük újra a képeket, tegyük interaktívvá a kiállást, mutassunk meg szürrealista performanszokat bátran – ha már egyszer a legkötetlenebb művészeti stílusok egyikéről van szó.
