FOTÓK: NÉMETH SÁNDOR (KARAFFA ATTILA FELDOLGOZÁSA)
Barangolásunkat a Lenin utca 47-es számú, nyolcemeletes tömbházától kezdtük valamikor a nyolcvanas évek elején, és utunk végén ugyanide érkezünk vissza 2019-ben. Mindaz, ami közben történt velünk, meghatározta mindennapjainkat, ha úgy tetszik, együtt éltünk a várossal, együtt öregedtünk, és vele együtt változtunk. Egy időutazás részesei voltunk (vagyunk) mindannyian, miközben a homokóra porszemei megállíthatatlanul peregtek lefelé. Ahogy a tömbház lakói kicserélődtek a röpke harminc-negyven év alatt, úgy változott meg Dunaszerdahely arculata is.
Egyesek elköltöztek, helyükre új lakók jöttek: olyan ez, mint amikor egy házat átépítenek, vagyis helyén marad, de már nem lehet ráismerni régi mivoltára. Mások örökre eltávoztak közülünk, épp ahogy egy házat ha lebontanak, végleg eltűnik a föld színéről. Nem vagyunk képesek visszapörgetni az időt, viszont birtokunkba van egy csodás képesség, melyet emlékezésnek hívunk, s általa a homokóra minden egyes porszeme újraéled. Így tudjuk legyőzi az időt, átugrani a teret, s azt mondják, akire vagy amire emlékeznek, az örökre velünk marad.
Ez volt sorozatom célja is egyben, visszahozni, és az emlékek által egyszersmind megtartani gyerekkorunk világát, a város hangulatát, az emberek életét.
Visszahozni a Szent György templom környékét abból az időből, amikor még nem rejtőzött el az emberek kíváncsi tekintete elől. Felidézni, hol állt egykor a régi víztorony, merre volt a Grund, ahol gyermekkorunk gondtalan napjait tölthettük. Miért volt állandó halszag a Vámbéry tér egyik sarkában, vagy miért láttam „félelmetesnek” a Szever 1 rózsáit.
Hogy a dunaszerdahelyi korzón egykor még autók jártak, és a legjobb talponálló a Lenin utcai Tejbár volt. „Újra látni”, amint nagyapám elsétál a kultúrház előtt, vállán Lórival, a papagájjal, vagy nagyanyám palacsintájának mennyei illata után sóvárogni. Először állni a DAC-stadion lelátóján édesapámmal, és látni, ahogy háromszor is „új köntöst” kap a sárga-kék szentély.
A minap ismét gyermekkorom helyszínén jártam…
…behunytam a szemem, és feltárult előttem a régmúlt. A „pályán” vagy egy tucat gyerek csoportosul, és felosztjuk a társaságot két csapatra. Az egyik oldalon gázvezetéket fektetnek, mellette még áll a szocialista hirdetőoszlop, tetején vörös csillaggal.
Túloldalt a régi Vajanský utca helyén hatalmas kavicsdomb, mögötte a frissen aszfaltozott négysávos út végén épül a vasúti felüljáró. Gyerekzsivajtól hangos a Grund, hiába a „Fűre lépni tilos” tábla, itt most focimeccs lesz sötétedésig, az utolsó rúgott gólig, vagy míg nem bukkan fel a bokor mögül a „szürke egér” a 24-es kerekű bringáján.
Itt most focimeccs lesz, Attila a Majoros Gyuri, a másik srác meg Rudo Pavlík, én a kapuba állok, ma egész nap Vahala leszek. Már jön is az első lövés félmagasan, messzire száll és a gödörbe landol:
– Mássz le érte, te rúgtad oda!
– Mássz le érte te, úgyis kevesebbet futsz!
– Sorsoljuk ki!
– Rendben!
– (kő-papír-olló)
Dunaszerdahely színes városból vált szürkévé, majd szürkéből lett ismét színes, miközben területe és lakosainak száma is egyre csak gyarapodott.
Gondoljanak csak bele, egyszer a ma Dunaszerdahelyére is úgy fognak visszaemlékezni, ahogy most Önökkel együtt felidéztük azokat a bizonyos nyolcvanas éveket. Ezért nem mindegy, milyen várost hagyunk az utókorra, és mennyire sikerül megőriznünk nyelvünket, kultúránkat, vallásunkat, szokásainkat.
Hogyan sikerül megállítanunk régi épületeink enyészetét, veszni hagyjuk-e értékeinket. Talán harminc év múlva ismét jön egy hozzám hasonló lokálpatrióta, aki elsétál majd Szeverről a Západra, és betekintést nyújt majd városunk nyüzsgő világába.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
DUNASZERDAHELY UTCÁIN SÉTÁLVA
