Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra. Gondolhatta Weöres Sándorunk nyomán Rókusunk, amikor felkerekedett és nekilódult a világmindenségnek.
Nincs két hónapja, hogy arról írtam, egyre határozottabb mozdulatai és fordulatai okán hogyan kellett újraterveznünk a lakás biztonsági előírásait. Azóta feltaláltuk a gőzgépet és túl vagyunk az ipari forradalmon.
Zakatolnak a végtagok és megvalósult, amit biztos forrásból már jó előre tudtunk, hogy meg fog: egy nappal azelőtt, hogy betöltötte volna hetedik hónapját (július 22.), felült, majd egy héttel később elkezdett mászni, mászogatni, a rákövetkező héten pedig, na, ezt kapjátok ki: felállt!
Biztos ismeritek azt a viccet, amikor eljön a japán turista Budapestre, majd az őt a városban körbefurikázó taxissal kekeckedik, mely látványosságot mennyivel gyorsabban húztak volna fel ők ott, ahol a nap felkel. Mikor pedig a parlamenthez érnek, és megkérdezi a japán, hogy az micsoda, a taxis frappánsan kontráz: mit tudom én, tegnap még nem volt itt!
Így éreztük magunkat mi is Renivel, amikor fokozódni kezdett a fent említett tempó. Több hetes támaszkodva ülős üzemmódból Rokink egyszer csak fogta magát, és nyereg nélkül megülte a játszószőnyeg sarkát. Ez történt július 21-én, gombócunk pedig ezáltal hozzátette a magáét sztorimesélési ingerünkhöz, és majd mikor licitálni kell, akkor faszácskán bemondhatjuk, hogy még hét hónapos se volt, mikor felült!
Na, de ezután jöttek az igazán pöpec momentumok. Még augusztus se volt, amikor felváltva elkezdte rakosgatni a praclijait és a térdeit. Darabos volt, mint egy birodalmi lépegető, de a Mienk!
Apró Dzsingisz kánunk annak rendje s módja szerint elfoglalta szárazföldünk túlnyomó részét, minket pedig arra kényszerített, hogy búcsút intsünk a maradék reteknek is, ami még ott strichelt a sarkakban.
Egyvalamit nem sikerült még kitakarítanunk, magunkból az öreg cimboránkat, a trehányságot – Mr. Proper olyan csúnyán nézne most ránk, mint Hulk Hogan. De remélem, az Egyszer volt… az élet c. rajzfilmsorozat öreg, fehér szakállas biztonsági főnöke velünk van, és készenlétben tartja a gyógygalambjait.
Forradalmárunk világuralmi törekvéseit kissé már cicáink is megsínylették. Egyrészt túl kell magukat tenni a benti nyugdíjas tempón, mert már jókorákat lendülnek és markolnak a pici kezei, másrészt régi helyéről likvidálnunk kellett az étkezdéjüket, kisemberünk ugyanis még az ő kosztjukat is megsápolta volna!
Végül augusztus második hetében jártunk, amikor egyszer az ágyon feküdtem (igen, naponta néhány órácskát én is szoktam!), Rókus úrfi pedig megmotozott, ahogy szokott, majd a gyakorlatban alkalmazta egyik őse, a homo erectus tanításait. Kitámasztott kézzel, mint egy farönköt, és felnyomta magát. No nem úgy, mint ahogy én szoktam magamat, amikor leejtem a sajtos kenyeret, hanem úgy függőlegesen.
Ez az egyéves terv, te kis Sztahanov, nem a hét és fél hónapos, gondoltuk izzadó homlokkal, de idefele jövet hiába hagytunk mély nyomokat, visszaút nincsen. És nem is kell!
Rokink a tettek embere, ezt ciklámenszínű szövegkiemelővel kérem duplán aláhúzni! Úgy tűnik, ő nem fog sokáig ücsörögni és köldököt birizgálni, mint az apja!
Nekünk meg az a dolgunk, hogy ne fossunk ettől. Rókusunk felült, mászott és felállt három hét leforgása alatt, a múlt héten tett egy kísérletet oldalazós lépegetésre is a kanapé mentén, most meg felváltva bombáz minket a különböző pózaiban, amiket ízlelget, nevetéssel, gügyögéssel és hasonló örömökkel. Reni és én isten bizony nem fogunk pirkadattól alkonyatig azon dünnyögni, mennyivel többet kell mostantól utána mennünk, akadálymentesítenünk az útjait, vagy épp azon görcsölni, hogy egy egészséges szinten túl patyolattisztára sikáljunk mindent, amihez hozzáér.
Hisz Rokink élete egyik legintenzívebb korszakát éli: megfogja a babakocsikereket, mert már nem lehet elég távol rakni tőle, többször kaparintja meg valamelyikünk papucsát, mint egy kuvasz, belenyúl a macskatányérba, felhúzza magát a lehajtott mosogatógép-ajtón, bemászik a kisasztalok alá, ahonnan nem lehet koccanás nélkül kivontatni , összenyálazza a távkapcsolót és a telefonjainkat, megrág minden útjába kerülő kábelt. Odamászik hozzánk, és felhúzza magát, mikor eszünk, vagy mikor ezeket a sorokat pötyögöm.
Akaratlanul is egyre több időt kér tőlünk ahhoz, hogy figyeljük, és invitál minket abba a csodás és őszinte alternatív valóságba, amiben most ő létezik. Ahol még minden felület, anyag és struktúra egy új élmény, és nincsenek ártó bacilusok, sunnyogás, köntörfalazás, irigység, kapzsiság, rosszindulat és cinizmus. Miért ne tartanánk vele, hisz ez marha jó kis kaland!
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
11. Pusztító utolsó mondatok a kicsi mellett
12. Azt a hétszázát, megtanultam énekelni!
13. Embert faragunk belőle – meg magunkból
14. Mosolyogj, nevess, kuncogj, kacagj!
15. „Amit ma megtehetsz, halaszd holnapra!” (©Roki)
16. Anyu, Apu, én csak szép emlékeket akarok!
17. Fordulj, Róka, csosszantóra!
18. Leesett
19. Ami egykor hidegen hagyott, most majd’ felrobbant!
20. Alig vártuk, hogy eljöjjön ez a nap!
22. Anyu(ci)róka
