Mama és Anya, azaz egy Anya és egy másik Anya, illetve egy anya és az ő anyja kalandjai következnek röviden, lényegre törően.
A főszereplő anyukám és én vagyunk. Ebben a konstellációban ugyanis elég ritkán jutunk el együtt közös programokra. Persze az sem segít ezen, ha az ember lánya eleve külföldön él, a szülők pedig anyatigris módjára őrzik a családi fészket otthon. De ha már az egyik Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a másik Mohamed megy.
Míg a nagyszülők nálunk vendégeskedtek, sikerült beiktatnunk egy olyan közös élményt, melyre külön-külön nem lett volna lehetőségünk: megéltük, milyen anya-lánya párosként egy olyan előadáson részt venni, ahol mi magunk, a nőiességünk, az otthoni szerepeink és a hétköznapi problémáink a téma.
A molinevents lányok elhozták nekünk Pirner Almát Dunaszerdahelyre.
Sokaknak nem kell bemutatni őt. Nekem mégis be kellett volna, ugyanis nem voltam tisztában azzal, pontosan ki is áll majd előttem.
Egy olyan csodálatos nővel ismerkedhettünk meg, akire – biztos vagyok benne – titkon minden nőtársa hasonlítani szeretne. Vagy az izmos popsija miatt, vagy amiatt, mert egyszerűen csak boldog. Él bele a világba, ragyog a derűtől, vállalkozásában pedig teljes szívvel és bizalommal nyújt segítséget olyanoknak, akik bizonytalanok önmagukban.
„Mennyire hiteles!” – ujjongtam magamban, miközben hallgattam a női praktikáit, azokat a tanácsokat, amiket általában olyan barátnőinktől hallhatunk csak, akik tudják a tutit és tökéletesen ismerik a férfiak rejtett titkát.
Most már biztos vagyok abban, hogy ő Az a férfiakkal suttogó Nő, akit ezentúl én is követni fogok.
Nem feltétlenül azért, mert annyira bejön a stílusa – bár tagadhatatlanul bájosan festett abban a világos ruhában. Az előadáson mintha mindenki hozzá öltözött volna és a fekete kezeslábasomban egy pillanatra még én is egy pasztell rózsás Barbi-álom szereplőjévé válhattam. És milyen jó is volt, milyen más, mint amihez eddig szoktam!
Az Anya pedig csak nagyokat hallgatott és bólogatott, a pajzán témáknál pedig mindketten hangosan felkacagtunk. Mire odabökte nekem: „Látod, Angyalom, harminc évnek kellett eltelnie, hogy én is rájöjjek erre!”
Na, ez az a mondata, aminél általában azonnal elpattan nálam a cérna és biztosan hangosabban szólok vissza a kelleténél. Majd magamat nyugtatgatva rákérdek – „Mégis ki/mi kényszerített Téged arra, hogy ilyen sokáig szenvedj bármi miatt is?”. Erre viszont sajnos sosem jön tőle érthető válasz.
Ahogy Alma is mondta, mi magunk szabjuk azokat a határokat, amikben élünk. Mi alkotjuk meg azt a mércét is, ami alapján magunkat értékeljük. Változtassunk hát a határokon, változtassunk a mércén is és máris sokkal boldogabbak lehetünk.
Anya, hallod!? 🙂
