FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN
Porszemek vagyunk egy sivatagban, ahol a homok árát aranyban mérnék, pedig az néha csak a naptól csillog. S mert elhittük, hogy többek vagyunk, csupán félve szólunk, rettegtünk, hogy a véleményünk miatt esetleg lemaradunk a szélről. Lemaradunk és kimaradunk. Pedig a szél jönni fog rögvest, felkap és megforgat, táncol velünk, aztán lerak valahol. Állandó körforgás ez, olykor a szél szelídebb, máskor a homok kevesebb. De mert nem tudunk szél nélkül élni, elfogadjuk szeszélyességét, és néha még egymás ellen is képesek vagyunk harcolni, ám csak együtt vagyunk a sivatag. Mindegy mekkora az a sivatag, egyenként úgy is csak elvesznénk.
Az iménti sorok helyenként magyarázatra szorulnak, bár nem kétlem, lesz, aki egyből rájön a lényegére. Talán hiba volt kijelenteni, hogy idén ismét Európa a cél, sőt oda a létra legmagasabb fokáról mennénk a legszívesebben. Tajtékzik most, ki rájött, a munka nincs ingyen, s az alapanyag, miből az edzőnk dolgozhat friss hús ugyan, de nem mind első osztályú.
Dolgozni lehet vele, ami türelmet igényel, mifelénk viszont éppen abból van híján már a szurkoló. Vagyis a homokszem, hiszen a tábor maga a sivatag, a szél pedig a siker. De kinek van joga eldönteni, vajon kit kapjon fel a szél?
Mindenkit, vagy csak azt, aki tapsolva fejezi ki tetszését, vagy azt is, aki olykor fütyülni merészel, mert szintén van véleménye?
Gondoljunk csak bele, amikor megy a szekér természetes, hogy elragad a hév, és gyere te szél, forgass meg, hisz’ oly élvezetes az. Hát kórusban tapsolunk, együtt vagyunk a sivatag! Érezzük erőtől dagadunk, képesek vagyunk átformálni a tájat, tudunk álmaink szárnyán száguldani. De elég pár rosszabb meccs, elég pár rossz döntés ahhoz, hogy kit azelőtt társunknak hittünk a hatalmas tömegben, most „ledivatszurkolózzunk”, mert nem tapsol.
Taps nélkül ugyanúgy színházzá halkul a stadion, mint harsány füttyszó híján. A rossz döntéseket nem mi hozzuk, a mi döntésünk az, hogy jegyet veszünk, bérletet, sálat és sapkát, mert azonosulunk azzal, amit a sajátunknak gondolunk.
Évek, sőt évtizedek óta mi vagyunk a DAC! A sok pici homokszem együtt alkot sivatagot!
Mit gondolsz miért van az öltöző falára írva, hogy: „Játssz azért, ami a mezed elején van, és majd megjegyzik, mi áll a hátán!”? Annak idején Majorosnak, Tóth Lacinak, Pavliknak (és még sorolhatnám napestig) a nevét sem lehetett elolvasni a hátukon, mégis bevésődtek emlékezetünkbe.
És mekkora edző (volt) a Pecze Károly, ennek ellenére nem egyszer kifütyülték, mert elodázta a cserét, amikor cserélni kellett volna, felrázni a csapatot. Szóval akkor is, és most is a lelkes szurkolótábor adta a DAC értelmét, nélküle bármennyit futkározhatnak a fiúk a gyepen, csak maguknak játszanának. Nincs krízis, szélcsend van!
Sajnos ki kell jelentenünk, hogy ez a csapat gyengébb, mint a tavalyi. Gyengébb, de így gyengén is a miénk!
Vagy talán divatszurkoló az, aki a Nagymihály ellen is kijött a stadionba és fütyülni mert? Jaj kérem, dehogy! Inkább illik olyanra, aki csak a Slovan ellen kíváncsi a csapatra, mégha közben eszeveszetten szurkol és tapsol, akkor is. Sértő? Vállalom! Beskorovaynyinak – vagy hogy hívják – talán nem járt a füttyszó? A gólnál (is) akkora hibát csinált, amiért a „diákban” tíz körrel bünteti meccs után a gyereket az edző.
A játékost bünteti és nem a szurkolót, aki kifütyülte miatta. Szerintem egy edzőnek nem tiszte szemrehányásokat tenni a lelátó felé, közhely de igaz: ha fürödtél már meleg tapsban, ne fuss el majd, ha csak hideg jön, mert piszkos maradsz. Bocsánat ezért az olcsó költői képért.
Olyan is megtörtént, hogy megmakacsolták magukat a játékosok, és a meccs végén nem jöttek ki a tábor elé. Mindenki túlélte…
Szóval döntsünk: teltházat akarunk és vállaljuk akár a negatív kritikát, ha az helyénvaló, vagy háromezer indokolatlanul is tapsoló embert? A régi stadionos, 200-as nézőszámot hagyjuk meg a múltnak, az új Aréna már egy másik szint. Nyilvánvaló, hogy inkább a jó játékra és a nagy győzelmekre voksolnánk mindannyian, de most vasárnap csak a feleségem sütötte rántottsajtra emlékezek szívesen.
Az én receptem egyszerű: amikor nem játszunk jól, akkor kell igazán a bíztatás, s ha már elfogyott a türelmem, csendben maradok. Olyankor a csend az én véleményem! Három, kettő, egy, most lehet megkövezni. Van egy nagy zsákom, abba összegyűjtöm…
Akkor is a DAC!
(Roberto)