A cikk megjelent a Klikk Out 2014/06. számában.
Fotók: a szerző
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Tóth László szlovákiai magyar író, költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő és kiadó idén Külhoni Magyarságért Díjban részesült, melyet minden évben augusztus 20-a alkalmával adnak át Magyarországon.
Tóth László, a szlovákiai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, könyvekkel zsúfolt Vámbéry téri lakásában fogad, kávéval kínál. Az életéről mesél, irodalomról, családról, hazáról. S mit tesz a magamfajta fiatal, kíváncsi elme? Kérdezgeti, és hallgatja.
Idén ünnepled a 65. születésnapodat, jelenleg éppen ismét dunaszerdahelyiként. Azért mondom így, mert több helyen is laktál eddig; s korábban már városunkban is. De kezdjük a legelején: 1949-ben Budapesten születtél, majd ötéves korodban az akkori Csehszlovákiába költöztetek. Hogy is volt ez?
Tudni kell, hogy édesapám és édesanyám mindketten tősgyökeres izsaiak voltak. Mivel azonban édesapám családja nagyon szegény volt, 1938 után, mikor „újból magyarok lettünk” – így mondták mifelénk –, elment Pestre munka után. Mivel a fáma úgy tartja, hogy édesanyám a falu legszebb lánya, édesapám pedig a legszebb legénye volt, odahaza, úgymond, észre sem vették egymást. Jött azonban 1946–47, amikor anyám családját Csehországba akarták deportálni, apai nagyszüleimet pedig áttelepítették Magyarországra, s ez rögtön megváltoztatta a perspektívájukat, és úgy döntöttek, hogy nem engedik magukat elszakítani egymástól: összeházasodnak, anyám pedig megy apám után. Így szólt bele a történelem abba, hogy hol jöjjek a világra. Aztán 1954-ben édesapám meghalt, és mi édesanyámmal visszaköltöztünk Izsára, a szüleihez.
Édesapádat Varga Gézának hívták. Hogyan lettél te Tóth László?
A Varga a „lánykori” nevem – mondja nevetve. – Tizenöt éves koromban a nevelőapám örökbe fogadott; az ő nevét viselem.
Tehát az alapiskolát már Izsán végezted, majd komáromi érettségid után Pozsonyba mentél.
A közgazdasági főiskolára kezdtem járni, hogy elkerüljek otthonról, és a saját lábamra állhassak. Ezt azonban nem végeztem el; helyette viszont többször is kijártam a… pesti Egyetem presszót, amíg megvolt. De úgy is mondhatnám, én a világegyetem végzettje vagyok – Tóth László szakon, miközben több vendégszemesztert is eltöltöttem a Krymben és New Yorkban (értsd a pozsonyi Krym és a pesti New York kávéházban) – nevet.
Valaki, aki az életét könyvek között élte le, miért kezdett közgazdaságtant tanulni?
Talán mert kíváncsi volt, lehet-e, tudna-e élni közgazdasági könyvek között is… Ennél azonban prózaibb a kérdésedre a válasz. A bölcsészkarra a nagy túljelentkezés miatt, nem biztos, hogy bejutottam volna; különben is pedagógusból volt otthon kettő: a szüleim, ami elég ok volt arra, hogy én ne akarjak az lenni; a jog- és orvostudományokhoz pedig egyszerűen nem fűlt a fogam.
Ezért a középiskola harmadik évfolyamában két helyet írtam rá a továbbtanulásomat illetően a jelentkezési lapomra. Az egyik a pozsonyi Közgazdasági Főiskola volt, a másik pedig, hogy hajószakács leszek. Kiszámítható volt ugyanis, hogy a közgázra felvesznek, még az én akkori szlováktudásommal is, akkoriban még annyira kevés volt oda a jelentkező – így kerülhettem el a legnagyobb eséllyel otthonról.
1967-ben kezdett főiskolai tanulmányaid azonban hamarosan abba is hagytad, és 1969-ben már a Kis Építő című gyermeklap szerkesztője voltál.
Miután abbahagytam a főiskolát – ekkor már javában írtam, és közölgetni is kezdtem mindenfelé, hogy hitelesebb legyek – beálltam sörgyári molnárnak, majd pincérnek a pozsonyi Magyar Vendéglőben. Itt keresett meg Mikola Anikó, kért egy pohár szódavizet, amivel majdnem leöntöttem, és megkérdezte, nem átvenném-e a helyét a Kis Építőben, mivel ő a Nőbe készül újságírónak. Hát persze, hogy boldogan átvettem! Azután, nem sokkal később, Keszeli Ferenc barátom révén a Krymben megismerkedtem Pongrácz Lajossal, a dunaszerdahelyi járási lap, a Csallóköz főszerkesztőjével, aki viszont ide hívott meg szerkesztőnek, s mivel a városba akkor már hétvégenként le-lejárogattam egy ideje ellébecolni egy-két napot, igent mondtam neki is. Úgy alakult tehát, hogy mindig akadt, aki megtalált egy-egy kér(d)éssel, melyeknek csak ritkán tudtam ellenállni. Pedig közben előfordult, hogy egyik helyen felmondtak, a másikon munkahelyi fegyelmit kaptam, másutt, már később, az 80-as években feljelentgettek, vagy figyelmeztették a barátaimat és a jóakaróimat, hogy politikai okból nem tanácsos alkalmazniuk, esetleg találkozniuk velem az utcán. S képzeld, akadt is, aki ilyenkor átment az utca túloldalára.
De volt olyan is, aki azért alkalmazott, mert nem tanácsolták neki. Így kaptam meg külsősként H. Mészáros Erzsébet főszerkesztőtől a Nő irodalmi rovatát, amiért ma sem tudok elég hálás lenni neki, s így hívtak meg másoddramaturgnak a komáromi Magyar Területi Színházhoz is.
Ezt mind értem, de vajon miért szólított meg Mikola Anikó épp egy pincért, hogy beálljon a helyére szerkesztőként?
Akkoriban, az 60-as évek derekán, második felében, 15-20 fiatal szinte egyszerre jelentkezett a csehszlovákiai magyar irodalomban. Mikola Anikó négy évvel volt idősebb nálam, a köztünk legidősebb Németh István tizeneggyel. De ott volt Keszeli Ferenc, Kulcsár Ferenc, Varga Imre, Kovács Magda, Bereck József, Mészáros Károly is; mi, fiatal költők 1970-ben kaptunk antológiabeli bemutatkozási lehetőséget Tőzsér Árpádtól az Egyszemű éjszakában, prózaíró társainkat Duba Gyula terelte be az 1972-es Fekete szél karámjába. S mi pedig sülve-főve együtt voltunk. A Krym kávéház akkortájt Pozsony egyik legfontosabb szlovákiai magyar irodalmi intézménye volt, nemzedékünk gyülekezőhelye, ahova szívesen eljártak közénk a nálunk idősebbek, mint Bábi Tibor, Ozsvald Árpád vagy különösen Zs. Nagy Lajos is. Mikola Anikó, a Magyar Vendéglőbe betévedve, gondolom, már csak abból is, ahogyan kiszolgáltam őt, azonnal rájött, hogy nem ott van az én helyem.
Szóval, dolgoztál a Kis Építőben, a Csallóköznél, majd az Irodalmi Szemlénél, és dramaturg is voltál Komáromban, 1986-ban mégis visszaköltöztél Magyarországra. Miért is?
Hát… volt itt, ugye, anno, egy ’68, majd jött a Husák-féle posztsztálinista restauráció, ami a cseh és a szlovák oldalon viszonylag gyorsan végigsöpört, viszont magyar térfélen, leszámítva a kezdeti lekáderezéseket, kirúgásokat, csupán a 70-es évek második felére ért el mindenhova a söprű. Akkor mi Varga Imrével az Irodalmi Szemlét szerkesztettük, barátaink – Zalabai Zsigmond, Grendel Lajos, Balla Kálmán – a Madách Kiadó szerkesztői voltak, s bár akkoriban az volt a legfontosabb, mondhatni életbiztosításnak számító követelmény, hogy semmit sem szabad túl jól csinálni, mi azonban nem kívántuk másként. Ez aztán odáig fajult, hogy – ideszámítva még Bodnár Gyuláékat is az Új Szóban – hamarosan ferde szemmel kezdtek nézni ránk a hatalom korifeusai.
Az Irodalmi Szemlét is erős nyomás alá helyezték; egyik versem miatt például 30.000 koronára büntették meg a lapot, ami akkoriban egyévi főszerkesztői fizetésnek felelt meg. Az ember bírja egy ideig a gyűrődést, szembeszáll a mindenséggel is, végül bedobja a törülközőt.
Legalábbis Varga Imre meg én bedobtuk, amihez nálam hozzájött még egyfajta szülőváros-nosztalgia is, és – miután leginkább szabad elképzeléseim szerint szeretek gondolkodni – áttelepítettem magam. Azt gondoltam, ha már kisebbségi körülmények között nem lehetek megszorító jelzők nélküli magyar író, megpróbálom többségi körülmények között, szülővárosomban folytatni, ami ideát már egyre nehezebben ment.
Budapest, Izsa, Komárom, Dunaszerdahely, Pozsony – ezek az életed meghatározó helyei…
Igen, valóban ebben a Budapest–Izsa/Komárom–Dunaszerdahely–Pozsony négyszögben, ezen a 200 kilométer hosszú és körülbelül 50 kilométer széles területen telt, telik az életem. Eddig vagy huszonvalahány helyen is laktam, de mindannyiszor e területen belül. Igazság szerint azonban valószínűleg nem kötődöm szorosabban egyik megnevezett helyhez sem. Az otthonom inkább egy olyan képzeletbeli település, melynek egyik széle Budapest, a másik Pozsony, és e szélek között mozgok immár hat és fél évtizede. Budapest a szó szerinti szülővárosom, Izsa a felnevelő szülőfalum, Dunaszerdahely pedig a választott (szülő)városom.
Mindent egybevetve, azt hiszem, igazából budapesti-izsai-komáromi-pozsonyi-dunaszerdahelyi vagyok.
Újabban végleg visszatértél Szlovákiába…
Végleg? Te ezt tudod? Mert én csak remélni merem, oly sokszor megjártam már ezekkel a „véglegekkel”. Tény azonban, hogy 2005-től ismét itt élek, új családommal előbb Pozsonyban laktam, majd 2008-ban leköltöztem Dunaszerdahelyre.
Mit jelent számodra ez a város?
Két év múlva már elmondhatom, hogy itt éltem a leghosszabb ideig. Húszéves koromban néztem ki magamnak; elmentem, visszajöttem. Akkor tízezer lakosa volt, most több mint kétszer annyi. Szerencsésnek érzem magam, amiért még láthattam-ismerhettem valamit a régi városból; ez a mai már nem is teljesen az enyém. A Pozsonyból kiszoruló magyar kultúra és szellemiség nem kis részt itt talál(t) otthonra; lapjai, kiadói vannak, meglehetősen eleven a képzőművészeti, színházi és zenei élete. Annak idején a Csallóközön és a járási népművelési központon kívül nem sok minden volt itt, társaimmal: Bereck Józseffel, Mészáros Károllyal, Szigeti Lászlóval, Zirig Árpáddal, Jarábik Imrével és Jarábik Gabival, később Barak Lászlóval megpróbáltunk ezekkel kijutni a járás határain túlra – sikerült; az 70-es évektől egyre nagyobb lett a város szellemi vonzereje… Folytatásos lesz ez az interjú, hogy erre kérdeztél rá?
Pályád során több díjat is kaptál. Melyikre vagy különösen büszke?
Ha egy díj nem büszke valamely kitüntetettjére, csak az rá, megette a fene. Különben is miért lennék büszke bármelyikre? Persze, jólesik, hogy megkaptam egyiket-másikat, s még az is bökheti a csőröm, hogy már elég régen nem kaptam egyet se, miközben ezalatt ki mindenki kapta meg azokat.
De az ember ne büszke legyen, hanem dolgozzon, nem igaz? Mert attól még nyugodtan alhat, hogy valahol valakik késnek munkája elismerésével. Viszont ha nem teljesítenék mindennap képességeim és lehetőségeim szintjén, attól tényleg nem tudnék aludni. Az embernek mindig az esetleges elismeréséig vezető út megtétele a feladata; a többi mások dolga (lenne), el nem ismerése mások szíve-joga (felelőssége).
De azért itt van például a József Attila-díj, amelyet minden költő szeretne megkapni…
Igen, szeretem a József Attilámat, de ugyanúgy szeretem a Fábrymat és a Forbáthomat, netán eddigi ösztöndíjaimat is. És szeretném a Madáchomat is, ha lenne. Amikor ugyanis anno, még az 80-as évek elején a bírálóbizottság nekem ítélte oda Istentelen színjátékomért, a minisztériumban kihúztak a névsorból, és abban az évben inkább nem adták oda senkinek. És ez a díj az, amelyet már soha nem fogok megkapni, mert alapszabályzat szerint csak szlovák állampolgárok nyerhetik el. Én pedig magyar vagyok. Alapszabályt kellene tehát módosítani ahhoz, hogy valamely jövendő művemért nekem adhassák, vagy lemondanom érte a magyar állampolgárságomról. De miért is lenne ilyen szándék bármely részről is?
A családod? Ha jól tudom, két nagy lányod van, valamint egy hét és fél éves kislányod…
Hát igen, az unokáim idősebbek, mint a legkisebb lányom. A legidősebb és a legkisebb lányom között kereken 30 év a különbség. Az unokáim pedig négyen vannak; egy 11, egy 10, egy 9 és egy 8 éves – a hét és fél éves Anna tehát a nagynénjük. Az élet szerencsére nem előre megírható forgatókönyv szerint bonyolódik; van egy menete, és visz bennünket magával. Én egykeként nőttem fel – jó dolog megélni, hogy milyen egy nagy(obb) család részének lenni… Meg aztán, mondd, nem szerencsés az a férfi, aki ennyi nő között élhet? – nevet, hiszen az unokái közül is csak egy a fiú…
Mivel töltöd a szabadidődet, mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
Amikor nem dolgozom, akkor is dolgozom. Nem tudok kikapcsolni; különben is, erre az időre, ami még hátra van, talán bűn is lenne. Az lesz a rossz, ha már nem fogok dolgozni. Mert akkor már valamely betegség vagy az öregség nem enged…
Nálam egyébként sem válik szét a kettő, hiszen a munkám ugyanaz, amit a szabadidőmben egyébként is tennék. Különben is igyekszem mindenben a kedvemet lelni, amit meg kell csinálnom; elvégre vécét pucolni is jobb, ha kedvvel teszi az ember, nemde? Az élet mindenféle teendőket ró ki az emberre, aki ezek között cikázik vagy poroszkál, ahogy s ameddig bír. Ennyi; nem kell ezt ragozni.
Min dolgozol most?
Az életem: a könyvtáram, a levelezésem, a befejezetlen munkáim s az emlékeim rendezem, visszamenőleg is – az utolsó posztgraduálisomra készülök Tóth Lászlóból.
Meg hát apaként is helyt kellene még állnom, egy ideig, és meg kell mondjam, Anna elég szigorú vizsgáztató…
