Az első komoly munkahelyem egy nyugdíjig tartó állás volt, khm, illetve, lehetett volna. Akkor ez nem volt annyira vonzó.
Kora huszonévesen az egyetem mellett nem bír a seggén maradni az ember. Vagy csak én vagyok ilyen?!
Várt külföld, hívogattak az újabb és újabb munkahelyi tapasztalatok. De mondhatok én bármilyen okot, mert egy olyasvalakinek, aki eleve nem bír a fenekén megmaradni, nem kellenek mindenféle indokok.
Ha az ember 15 évesen már magának teremti meg a cigire, piára, izé, a wimpire valót, akkor összehozza a sors sok vezetővel, főnökkel, pénz-ügyessel. (Ja, mi is az a wimpi? Csak, hogy ne gondoljatok rosszra. Nem a trükkös cigi kódneve, sem egy menő cipőmárka, hanem egy klasszik pécsi fast food, amit anno a suli büféjében két pofára ettünk. Hosszú kifliben virsli, egy réteg sajt, a tetején mustár és/vagy ketchup. Meleg, finom, nyamm.)
Szülőként már sokkal több dolgot átértékelünk, amikor munkahelyet választunk. Nem csak a wimpipénz a kérdés. Valahogy már én magam is jobban örülök egy olyan főnöknek, akinek ugyancsak van gyereke, mert ő ismeri, vagy legalábbis el tudja képzelni, milyen ez. Nem mintha az ember annyira válogathatna a főnökök között.
Ha beteg a gyerek, akkor ennyi már elég is: „Sajnálom, beteg a gyerek!”, és máris minden világos. Egy ilyen főnök nem csak azt látja, hogy ma megint nem leszel bent a melóhelyen, hanem azt is, hogy ez milyen szörnyű.
Egy beteg gyermek ápolása rettenetes dolog, sokkal megterhelőbb lehet, mint az adott napi munkád és ezzel egy gyermekes főnök teljesen tisztában van.
De például az egyik legcsúnyább munkahelyi magatartás a családos kollégák kollektív bűntudatkelése. A bújtatott komment pedig általában a következő:
Jobban is elvégezhetnéd a munkádat, ha nem a gyereked körül forogna a világ!
Ennél már csak az a szörnyűbb, amikor a gyerekes mivoltod miatt közösítenek ki. Nem szép, nem ám.
Szülőként hagyjuk ezt? Persze, hogy hagyjuk… Ha jót akarunk magunknak, jobb nem törődni ezekkel a megjegyzésekkel. Elengedjük a fülünk mellett és boldogan megyünk haza a gyerekekhez. Amikor pedig a karjainkban vannak, nem bánthat, nem fájhat semmi, mert az egyetlen, ami számít, itt van, pont itt, előttünk.
