FOTÓK: NAGY ÁRPÁD ARCHÍVUMA
Civil a pályán rovatunkban második alkalommal „vetjük ki a hálónkat” egy iskolaigazgatóra. Ezúttal a Szabó Gyula Alapiskola vezetőjének tettük fel a sporttal kapcsolatos kérdéseinket, s noha a direktor úr nem tarja magát igazán aktív sportolónak, két szerelme azért neki is van, amelyek már évek óta rabul ejtették. Ez a kettő pedig nem más, mint a síelés és a túrázás. Tartsanak velünk, tekintsünk be együtt Nagy Árpád sportéletébe.
Milyen formában találkozhat egy pedagógus – amennyiben nem tornatanár – az iskolában a sporttal?
Esetemben erre nagyon egyszerű a válasz, mert a pedagógiai munkám és a sport találkozása nálam egyértelműen a diákokkal való közös sítúrákon történik, már több mint húsz éve.
1995-től járok a gyerekekkel sítanfolyamra, ezen kívül pedig külön a családdal is.
Mivel iskolánkat több mint hétszáz tanuló látogatja, ezért általában két turnusban járunk sítáborba. Ha mindkettőbe nem is, de az egyikbe biztos, hogy minden évben elmegyek velük.
Van kedvenc havas lejtője?
Kimondottam kedvenc síközpontom nincs. Általában keresem azokat a helyeket, ahol nem kell annyit sorakozni. Inkább legyen valamivel rövidebb a pálya, de nekelljen hosszú percekig várnom a felvonóra. Volt már síbalesetem is: egyszer a térdem, egyszer pedig a vállam rándult meg egy esés során úgy, hogy még a bukás utáni fél évben is éreztem a fájdalmat.
Fél évnél valamivel hosszabb időre menjünk most vissza kicsit az időben. Gyermekkorában próbálkozott komolyabban valamilyen sporttal?
Hogy őszinte legyek, nem jeleskedtem annyira a sportokban. Megpróbáltam a karatét, mint szinte minden gyerek, és egy-két labdajátékot, de igazán egyik sem ment, és nem voltam kitartó. Úszni és biciklizni szerettem.
A sikabonyi házunktól bringával tekertem ki a pozsonyi úti tóra fürödni, erre emlékszem.
Aztán elkerültem Nyitrára, főiskolára, ahol jártunk ki futni a természetbe. Föl a Zoborra például. Passzív sportrajongóként pedig rendszeresen látogattam a DAC-meccseket, de magam nem voltam egy kimondott focista típus. Síelni is csak a főiskolán kezdtem el, huszonéves koromban.
Egy közös ismerősünktől azt hallottam, hogy nagy túrázó hírében áll.
Ezt bizony jól hallotta, mert a síelés mellett a másik nagy kedvencem a turisztika. Gimnazistaként tagja voltam a Slavia turisztikai egyesületnek, és mi voltunk az elsők pár osztálytársammal, akik megfestettük a turista utat Dunaszerdahelytől Madarászig, illetve Eperjesig. Ez a ´80-as évek elején volt, szóval jó régen, de azóta is imádok barangolni a természetben, mindenekelőtt a hegyekben.
A feleségem Gyetváról származik, s a megismerkedésünktől kezdve jártam tőlük túrázni, gombászni, meg síelni is, mert ott már helyben voltak a kisebb-nagyobb hegyek.
A síelésnél elengedhetetlen, hogy legyen hó, a túrázásnál viszont nincsenek ilyesfajta „feltételek”. Évente hány alkalommal vállal be egy túrát?
Pontos számot ugyan nem tudok mondani, de nyolc vagy tíz alkalommal biztosan. Az egyik legmegterhelőbb túrát a Nyugati-Tátrában tettem, az Otrhance hegygerincen. Nagyon kemény szakasz volt, reggel vágtunk neki az útnak, mentünk egész nap, és a vacsora mellett szinte már az asztalnál elaludtunk.
A Bélai-havasokban egyszer elkapott a jegeseső, 1800 méteres magasságban, emiatt nem jutottam el a kitűzött célállomásig.
De biztos, hogy a jövőben újra megpróbálom majd. Az utóbbi években egyre gyakrabban veselkedem neki egyedül az útnak, közben pedig rengeteget fényképezek. Összekötöm a kellemest a hasznossal. Karácsonyra pedig egy medveriasztó spray-t is kaptam, hátha útközben váratlan társaságot kapnék magam mellé.
Milyen kondícióban érzi most magát?
Ami a túrázást illeti, úgy érzem, teljesen rendben vagyok. Voltunk nemrég egy kisebb kiránduláson, Visegrádon, ahol a kollégáim csak lemaradva értek utol. Öt-hat éve nordic walking pálcával is járok, mert kíméli a térdízületeket, és használatával kb. húsz százalékkal több izomzatot kapcsolok be a mozgásba. Ha túráról van szó, az számomra igazi dopping és aktív kikapcsolódás is egyben. De ha arra kérnének, hogy fussak le pár kört az iskolapályán, már nagyobb gondban lennék.
Érzett már arra késztetést, hogy ezt megtegye?
A tevékenységeim mellett elég nehezen fér bele, de iskolaigazgatóként fontosnak tartom a gyerekek rendszeres mozgását, mert sajnos jellemzően egyre kevesebbet mozognak. Persze, tisztelet a kivételnek, de valóban sok a túlsúlyos, egy csomóan fel vannak mentve tornából.
Az én gyermekkoromban ilyen még nem volt: fára másztunk, futkározunk,sokat bicikliztünk,kanálisban úsztunk.
Mára ez a mozgáskultúra teljesen megváltozott, a felsoroltak helyett jött a laptop meg az okostelefon.
Ennek ellenére a Szabó Gyula padsoraiból kiváló sportolók is kerültek ki szép számmal a közelmúltban.
Ez így igaz. Az egyre magasabbra törő dunaszerdahelyi kézilabdás lányok zöme itt tanult nálunk, tőlünk indultak az egykori SK Talent-ből. Van, aki a válogatottságig is eljutott már közülük. A focinak 8-10 éve adott új lendületet két kolléga, és az atlétika-oktatás is fellendülőben van. Az iskola felszereltségét tekintve is azt mondhatom, hogy jól állunk, bár hétszáz gyerekre a két tornaterem kevés. A városnak köszönhetően bővült a kinti sportpályánk, lett egy modern futópályánk, van egy szép játszóterünk a kisebbeknek, az iskolaév végére pedig elkészült a műfüves pályánk, ami focira és egyéb labdajátékokra is alkalmas.
Ha már a labdarúgást említi, ön futball, ill. DAC-drukker?
Egyértelműen. Minden hazai meccsen ott vagyok a MOL Arénában. Nem a mostani újhullám alatt váltam szurkolóvá, ott voltam már a ´80-as, ´90-es években is. Iskolánkban is megfigyelhető a DAC-láz.
A diákjaink járnak a meccsekre, és látni kellett volna őket akkor, amikor Bayo, Kalmár Zsolt és Vida Kristopher egyszer nálunk vendégeskedett. Szinte madarat lehetett volna fogatni velük.
Az öltözőfolyosónkon a cipőtartók és a ruhásszekrények is sárga-kék színűek. A focit egyébként összességében szeretem. Hatalmas élmény volt három éve a Habos Napok sörsátrában követni a portugál-magyar Eb-meccset. Épp egy magyaroroszági barátommal néztük, ahogy a későbbi győztes szenvedett Dzsudzsákék ellen. Ezek felejthetetlen pillanatok voltak.
Játszunk egy gyorsat. Ha azt mondom, hogy adok Önnek öt másodpercet, és ezalatt mondjon nekem pár nevet a kiemelkedő magyar sportolók közül, akiknek a sikerére igazán büszke, akkor kiket említene?
Ez nem egyszerű feladat. Kapásból legyen, mondjuk Hosszú Katinka. Eszméletlen, milyen teljesítményre képes a medencében. Aztán Növényi Norbert neve ugrik be a már nem aktívak közül.
De emlékszem még Hegedűs Csabára olimpiai bajnok birkózóra is. Ezt a küzdősportot ugyanis kedvelem.
Iskolánk egyik tornatermi átjáró folyosóján van egy dicsőségfal, ahol főleg híres magyar és néhányszlovák sportoló arcképe tekinthető meg. Fontosnak tartjuk, hogy diákjaink elé példaképeket állítsunk, hogy lássák, kitartó munkával és alázattal milyen világraszóló eredmények érhetők el a sportban.
