FOTÓK: SZINGHOFFER MÁTYÁS
Annyi mindent kéne még elmondanom, de a történet felét úgyis kifelejtem, mert egy ilyen hektikus este, majd éjszaka után lehetetlen mindenre emlékezni. Vagy egy hónapja küzdöttem, hogy egyáltalán ott lehessek a meccsen, s amiért máskor a falnak futok, most az lett a siker kulcsa. Nem rejtem véka alá, hogy a vasárnapra halasztott meccsekre munkahelyi szempontból lehetetlen felkészülnöm, viszont ha szombaton játszunk, valószínűleg az orvosi ügyeleten kezdem a másnapot idegösszeroppanással. Kár lett volna, ha kimarad az életemből ez az „ötkettő”, szóval itt kezdődött az én sikersztorim.
Délután három óra körül még otthon készülődtünk, amikor eszembe jutott az első DAC–Slovan rangadó 1989-ből, amit 5:2-re megnyertük. „Ha most lenne 1989, már a stadionban volnánk, hiszen anno 2-3 órával a mérkőzés előtt illő volt elindulni a faterral otthonról a vasárnapi ebéd után” – kezdtem a visszaemlékezést. A számban éreztem anyám sültcsirkéjének ízét, szalmakrumplival, majd az elmaradhatatlan puding desszerttel.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, apu „jelezte”, igazam van: a konyhában, tőlünk pár méterre a földre zuhant a törlőkendő, edényfogóstól, akasztóstól. Égi jel, s bár döglesztő meleg volt, hirtelen mindketten libabőrösek lettünk. „Akkor harcra fel!” – mondta a feleségem – „ma három pontért megyünk, és ekkora támogatással az az 5:2 sem álom!”
Kétségtelen, ezt meg kéne „tipmikszelni”, szép summa lenne, ha bejönne! Fene, aki bánja, hogy végül nem raktam meg…
Útban az Aréna felé hatalmas rendőri készültségbe akadunk fenn, s a célunk eléréséhez így kétszer annyit vagyunk kénytelenek gyalogolni. Ekkora felhajtást már régen láttam a városban meccs előtt, talán csak azon a bizonyos szomorú november elsején 2008-ban. Pár nap múlva magyar-szlovák Eb-selejtező, szinte tapintható az előszele. Kordonokkal elkerített lakótelep, talán még Feri bácsi lakásában is elzárták a spájztól a konyhát.
Valódi ütközőzóna volt az „Észak egyes”, mire kikecmergünk, már jönnek is a vendégszurkolók, rendőri felvezetéssel a Sport utca túloldalán. 620 jegyet kaptak, de kétséges, lesznek-e valóban annyian. Mint utóbb kiderült, ez a megérzésem is jónak bizonyult, és a „fele sem volt igaz”.
Másfél órával a találkozó előtt alig lézeng pár ember a lelátókon, a folyadékpótlásnál sem kell még hosszú perceket várakozni.
Kincstári optimizmussal és felfokozott érzelmekkel tekintek az elkövetkező órákra, hiába mások félelme az eredményt illetően. Viszont tudom, óhajainkat elkiabálni a hullócsillagok kémlelésénél sem ildomos. Jobbomon a kedves, balomon egy „üres szék”, veled s „Nélküled”, mint az 5 millió magyar, nemzetgyalázás szemből, sárga-kék füstfelhő, sípszó, 10 ezer felett a nézőszám, kezdődik!
Eleve azt átélni, ahogy hirtelen felgyorsulnak a percek, egy adrenalinlöket, de látni, hogy cseppet sem megilletődötten kezdünk, maga a mennyország kapuja. Olyan meleg van, hogy az egyik söröm megitta a másikat, majd Besko manőverétől égnek állt a hajam is. A spori kiosztja a standard ajándék tizenegyest az ország kirakatcsapatának, de hiába a vesztes állás, ma egyértelműen van keresnivalóink a pályán. (Hogy ez a Sporar mekkora egy pojáca, istenem!)
Az utóbbi hetek pontatlanságát eloszlatják a fiúk, fejben és lábban ott volt a győzelem záloga.
Végre nekünk is megadatott egy büntető, és pont lesz@rom jogos-e, nesze hozzá egy piros is. Magas kapusnak (ha még nem mondtam, a Greifet sem kedvelem) féllaposan középre küldi Davis, hoppá az már majdnem Panenkázás! S amit a félidő adhat, azt meg is adja: Kristopher góljával vezetünk, „góldosatnye” – fáj is nekik, mint erőspaprika után a „nagydolog”.
Ami szünet után kezdődik, az már igazi csemege a szemnek, az agynak, a zsigereknek. Ramireztől bemegy a harmadik, a pozsonyi kapus seggre ül, majd meghúzza kulacsát, a lelátó pedig extázisban tombol. Csókok repkednek, pacsik csattognak, ottvanb@zdmeg-érzés járja át a szerdahelyi légteret a kandeláberektől a sztratoszféráig. Még visszahűti a Slovan egy szépítő góllal az „izzó reaktort”, hogy az bírja kilencven percig robbanás nélkül.
Ez volt az a pillanat, amikor Laci barátomban tudatosult, hogy egyenes úton haladunk az 5:2-es jóslatomig.
Aztán mintha összeroppant volna az égszínkék alakulat, mi meg megszórtuk őket a maradék kettővel: Fábry bevágta, majd ismét Ramirez mattolt, a lelátó pedig egy emberként borult össze. Örömkönnyek! A nagy fieszta közepette arra is gondolva, hogy az ellenfélen erős frusztráció lesz úrrá, poénok tömkelegével lett tele a „face”, amit még tetőzött a vendégszurkoló gyerkőcök „birkózása” az elejtett DAC-kolbászért.
Azért tartsuk szem előtt, hogy számunkra elsősorban a nagyszerű győzelem a legfontosabb, viszont a hisztis vendégek bánatában egyáltalán nincs okunk osztozni, sőt. Az utóbbi évek tapasztalatában halászva küldtem egy üdvözlő üzenetet Ljubičićnak, majd visszanéztük a meccset felvételéről, de csak mert csípjél meg, hogy nem álmodom.
Hajnalban mennydörgés keltett, és egy magasztos érzés: DAC öt – Slovan kettő = három pont!
Utóirat: sosem tudom meg tán, miként vélekedett Marin az üzenetemről – de van egy olyan érzésem, hogy nem fogadta kitörő örömmel -, mert letiltott J
(Roberto)