Megvallom őszintén, megrettenve álltam, amikor a minap egy kis kitérőt tettünk a déeszi golfos játszón. A gyerekem, magát Darth Vadernek képzelve hangosan énekelte az alábbi klasszikust, amit mindig a gonoszok, illetve maga Darth Vader belépésekor vágnak be a Star Wars-ban.
A dúdolgatás közben pedig egy jókora fahusánggal közelített lassan, összehúzott szemöldökkel a többi, békésen játszadozó gyerek felé.
Amikor odaért hozzájuk, elkiáltotta magát: „Lekardozlaak!”
Mindenkit megnyugtatok, semmi gond nem történt. A fiam nem verekedős, nem támad másokra sem fahusánggal, sem mással. A többi szülő fel sem vette az esetet, de az ember lányának azért összeszorul a gyomra, ha a gyereke ilyesmit csinál. Én sem reagáltam másként, azonnal rászóltam, hogy ezt nem szabad. Majd odahívtam és elmagyaráztam neki, hogy nem is biztos, hogy a többi kisgyerek ismeri a Csillagok Háborúját, a másik pedig, ha ismerik is, nem biztos, hogy szeretnek fénykardozni.
Igen, tisztában vagyok vele, mindez az én hibám. Szóval, most nem tudom, mi legyen az első dolog, amit tennem kell.
Meggyónni a pszichiáteremnek minden rejtett függőségemet, ami a Star Wars szériával kapcsolatos, vagy rögtön egy gyerekpszichológussal kezdjek, aki segít a gyerekemnek feldolgozni az anyja fénykardok iránti fallikus (?) fixációját.
Tény, ami tény. Imádom a Csillagok Háborúját. Szerintem nagyon dögös. Elvarázsol az az emberfeletti Erő, amit a filmekben meg is valósítanak. A színészek pedig – a színészi teljesítményeket most inkább nem minősítem -, filmtörténeti mérföldkövet jelentenek játékukkal. Generációk nőttek fel úgy, hogy Luke Skywalkerek, vagy Han Solók voltak farsangkor.
Bűn szülőként átadni ilyesmit? Talán nem. De rám férne pár tanács, hogyan kellene mégis az ilyen, illetve ehhez hasonló helyzetekre reagálni.
Mit kellene tennem, amikor a „Leváglaaak!” felkiáltás után a gyerekem szaladva távolodik tőlem, hogy lefénykardozza az aprónépet a játszón?
Ah, tudom már, én is használni fogom az Erőt! „Megállj fiam, Én vagyok az Apád!” Ja nem…, az Anyád!
