Az interjú megjelent a Klikk Out 2019/09 számában.
Fotók: Ugróczky István, ill. Tóth Helen archívumából
A Tollas rádió egykori stúdiójában ma vásznak, festőkellékek hevernek mindenütt. Hol a kimereveített káosz, hol pedig fejlesztés alatt álló és elkészült ötletek köszönnek nekünk. Műtermében találkoztunk és beszélgettünk a még mindig piszkosul fiatal dunaszerdahelyi festőnővel, Tóth Helennel.
Egykor a Klikk Out első hónaplánya voltál, majd felfele kezdett ívelni a karriered és felvettek a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetemre. Te is látod a megkérdőjelezhetetlen viszonyt a két esemény között?
Hát hogyne, mindent a Klikk indított el! 🙂 Emlékszem, akkor még elég intenzív, vörös hajam volt… Abban az évben (2011) hagytam ki a főiskolát, mert elsőre nem vettek fel, csak 2012-ben.
Viszont már előtte is volt néhány performanszod…
Akkor jártam Selmecbányára. Az MPhilms, Prikler Matyiék csináltak ott akkoriban nyári művészeti workshopokat, ami egybeesett a 4 živly nevű fesztivállal. Képzőművészeten kezdtem Bety Majerníková keze alatt, de volt még film, fotó és Juhász Rokkó csinálta a performanszt, ami később felkeltette az érdeklődésemet, és az utolsó évben arra jelentkeztem.
Abban az időszakban még kézilabdáztam, szóval nem kíméltem a testemet: talált elemekkel dolgoztunk, volt például, hogy egy óriási fekete fóliába tekeredve görgettem le magam a tér közepén a macskaköves úttesten.
A fesztivál ideje alatt tömve volt az óváros, szóval mindig akadt néző.
Nem akartak megmenteni?
Nem, de hál’ istennek el sem ütött senki, persze beleakadtam lábak sorába, és utólag visszanézve a fotódokumentációt, volt, aki át is lépett, ugrott. A random járókelők csak passzív részesei voltak ennek.
Egyszer hárman, lányok csináltunk az úttesten egy étkezést szimuláló performanszt is, amivel aztán meghívtak bennünket a Transart Communication fesztiválra, ami nagy megtiszteltetés volt, már csak művészettörténeti szempontból nézve is jelentős a tevékenységük színvonala. Szóval a performaszunk úgy nézett ki, hogy a térre kiraktunk egy asztalt, teleraktuk mindenféle étellel, ami megmaradt a szállásunkon és még elvileg ehető s mutatós volt. Felöltöztünk second handben beszerzett elegáns fehér ruhákba, és finoman felépítve elkezdtünk zabálni. Úgy, ahogy nem engedheted meg magadnak étteremben, de még otthon sem.
Ki akartuk próbálni, milyen gúnyolódni az étellel, továbbá másképpen nyúlni hozzá, mint ahogy az ételhez illik. Felrakott lábbal, cigizve, a cigicsikket az ételbe elnyomva, a kajákat egymás hajába törölve, tejes-vörösbort a másik feje tetejére öntve, nem szabtunk semmiféle határt.
Az arisztokráciát imitálva még saját pincérünk is volt, aki rezzenéstelen arccal állta végig a pusztítást. Úgy hozhattuk egymást konfrontációba az étellel, hogy az a másik számára is rendben volt, mert nem a megszokott viselkedésforma alapján reagált. A pusztítás után tekintélyt nem vesztve, felemelt fővel sétáltunk vissza a szállásra, a köztéren hagyva az installációt a még mindig szoborként ott álló pincérrel.
Láttam egy videót arról, ahogy összemázolod magad festőruhában, majd magaddal a vásznat. Erről mit kell tudni?
Az volt a cél, hogy magamra fessem, amit magam előtt látok, a hátamra pedig, ami a hátam mögött van, és aztán rányomjam a papírra. Ez volt a legelső performanszom, a végeredmény elég absztrakt lett… 🙂
Egy hónap lányának is elmenne a következő kérdésem. Mi volt a jeled az oviban?
🙂 Gondolkodtam már ezen, de sajnos nem emlékszem. Viszont ha most megválaszthatnám, akkor a Halál Ereklyéi lennének a Harry Potterből.
Azért is kérdezem, mert valahol elárultad, hogy az első rajzod, amire emlékszel, egy piros bohóc volt. Te milyen kapcsolatban álltál a bohócokkal? Szeretted, félted őket?
Nem féltem tőlük, de már eléggé elhomályosult ez az emlékem oviból. Inkább olyan random dolgokra emlékszem csak, hogy elhittem egy fiúnak, hogy ökölméretű kavicsot dobtak épp a szemébe, és sok-sok évvel később, amikor bevillant ez az emlék, álltak össze az egyenletek a fejemben, hogy az lehetetlen :-). Emlékem maradt arról, hogy egy fiú behúzott a bokorba és meg akart puszilni, én meg megharaptam az ujját, és együtt elmentünk az óvónénihez, hogy bepanaszoljon a harapás miatt. Bezzeg ha tudtam volna már akkor a patriarchális elnyomás definícióját…
Mikor a Csallóközi Múzeumban van ilyen gyerekrajz-kiállítás, próbálom úgy nézni a rajzokat, hogy észre lehet-e venni bennük már akkor valamit. Sokszor sikerül meglátnom bennük azt a varázst, a szikrát. De ahogy visszanézem a sajátjaimat, abból senki nem tudta volna előre megmondani, hogy mi lesz.
Lehetetlen előre megmondani, van-e valakiben potenciál az intenzíven erősödő, felfelé ívelő minőségi munkásságra egy csöppnyi szikrából, de jobb is így.
És hogy lett egy piros bohócból 15 évvel később az első kiállításodra fekete felakasztott madár?
Mikor legelőször jelentkeztem a főiskolára, mindenfélét vittem. Portrét, valamilyen absztrakt szétfolyást, és minden kép úgy nézett ki, mintha valaki más csinálta volna. Ezt a felvételin meg is jegyezték. Mondták, hogy kellene valami, ami összeköti a képeket, vagy legalább látszódjon, hogy egy lélek csinálta őket. Miután megtudtam, hogy nem vettek fel, bőgtem a Duna mellett, hogy az egész még drámaibb legyen, de utólag már úgy gondolom, hogy így volt tökéletes, nem voltam elég érett hozzá. A kihagyott év alatt sok olyan dolog történt, ami miatt vagy inkább aminek köszönhetően hamarabb fel kellett ébrednem és rátérnem az érettség útjára, szóval a témák is adták magukat, kikristályosodott a kézjegy előszele is.
Dühös voltam, szemtelen és piszkálódni akartam a képeimmel, túllépni az ízlésesség határait, de legfőképpen felkelteni a komisszió érdeklődését és bekerülni. Emlékszem, először lefestettem egy kismadarat, ami ma rajtam is szerepel tetoválásként. Ő kezdte el a madárkorszakot. De úgy gondoltam, túl szép és idillikus, ehelyett vettem ilyen polisztirolból készült, kitömött hatást keltő madarakat, lefestettem feketére és felakasztottam egy fekete kis kötélre, mint a széria végét jelző gesztus – közben meg ez lett az első igazi széria kezdete.
Félreértés ne essék, nincs bajom a madarakkal, kizárólag vizuálisan érdekeltek a való világban betöltött szerepüktől felszabadítva. Gondolat nélküli, ösztönös cselekmény volt. Az elmélet egyébként is javarészt utólag érkezik meg. Utólag tudatosul, hogy mi a fene történt. Ugyanis mindig a kép az első, főleg a pályám kezdetén, a festésért magáért festettem, a kezdéshez nem volt szükség arra, hogy szavakkal öleljem körül.
Mi volt az többi hangsúlyos témád, mint a babák vagy az erdő gyújtópontja? Milyen momentumok hívták életre ezeket a korszakaidat?
Amikor felvettek főiskolára, elhagytam a madarakat. Elkezdtem azt csinálni, amit általában mindenki, mikor bekerül és nem tudja, mihez kezdjen: kiöntöttem a festéket a földön egy vászonra, mire a professzor asszisztense azt kérdezte, mi a francot csinálok, mikor senki nem tud úgy bánni az olajjal, mint én?! Középiskolán is képzőművészetin tanultam, és ott Da Vinci, Michelangelo, Dürer (stb.) alkotásairól hajszálpontos másolatot kellett készítenünk, azokon tanultunk, valamint a hiperrealizmus alapkövetelménye volt a tanulmányok abszolválásához. Nem értették, hogy ha ez így megy, akkor miért borítok ki egy lavór akrilfestéket. Bolond voltam, azt hittem ott nulláról kell kezdeni.
A 2012-es év személyiségfejlődésben is intenzív volt számomra. Édesapámnál van a raktáram, minden titokban megmentett középiskolás munkám, és mikor krízisbe kerülök, vagy nem tudom, merre az utam, odamegyek és előkeresem a régi kópiáimat. Ez ad egy kis fejbekólintást, hogy ha ilyen ajándékot kaptam, nagyon nagy vétek lenne veszni hagyni, és ez segít visszatalálni.
Akkor akadt kezembe a gyerekkori babám, amely meglepően realisztikusan volt kimodellezve. Elöntötte az agyamat a pára: lefújtam szürkére és azon gondolkodtam, hogy mennyire morbid, valamit kezdenem kell vele.
Panelban laktunk, az ablak előtti parapet pedig tele volt szobanövényekkel. Beleültettem a szürke, pucér babát a növénybe egy hosszú téli délutánon, és kifelé fordítottam a fejét az ablakon, a térre, mintha várná a tavaszt. A baba, aki kereste az útját. Időnként, amikor belevittem valami magándühömet, akkor ő valójában én voltam, amikor pedig nem, akkor szimbolizálta az egész emberiséget, a mű világot, a vándort, a kommentátort.
Miután felfedezted és elkezdted használni a babát, mit hozott be az életedbe, fejlődésedbe, művészi kiteljesedésedbe?
Néhányan a poklok poklát jártuk meg a főiskolán, mármint munkásságfejlesztő, pozitív értelemben. Hirtelen ott vagyunk, és ki kell osztani úgymond a szerepeket, hogy senki se azt csinálja, amit a másik, azonnal el kell távolodni. Többek között ez is hatalmas nyomást helyez az emberre, ugyanis nem könnyű azonnal kitenni mindent az asztalra, hogy szét legyen boncolva, de mindenképpen szükséges, és még jó, hogy megéri, hiszen senki nem is állította, hogy egyszerű.
Szóval az a baba volt az alteregóm, az útkeresésem szimbóluma. Ő képviselt a képek belsejében, hogy megtaláljam a saját utam és a kézjegyem, valamint a természetes módon kiáradó konkrét témát, mert az erdőkig vezető úton sokszor éreztem magam megrekedve, zsákutcában. Formálódott akkor még minden és volt, hogy nem egészen tudtam, mit csinálok. Született is ilyen című képem, amelynek pont ez lett a lényege, szóval témává vált a „nem tudom”.
Az obszcén helyekre behelyezett madarak után az erotikus vonal is némileg megmaradt, mellekből formált dombokat mászott meg a baba vagy a Dunában fekve a lábai közül szobanövény nőtt ki. Az erotika végül elmaradt, mivel már nem volt szükségem arra, hogy polgárpukkasztjak, és olcsó trükknek is számított. Végül a babáról is gyakran kérdezték, minek teszem oda, de én azt mondtam, hogy ahogy a madarak, úgy a baba is eltűnik majd egyszer, csak még nem állok készen, szükségem van rá.
Néhány évvel később aztán már úgy éreztem, hogy az erdőim önmagukban is elég erősek, és nem kell hozzájuk egyfajta támogató pont. Mert figyeld meg, hogy sok olyan festmény van, amin láthatsz valamilyen buja, absztrakt szétfestést, ami a tájra emlékeztet, de mindig van ott valamilyen alak is, ami realisztikusabban ki van festve. Ha viszont letakarod az ujjaddal ezt az alakot, nélküle gyenge lesz a festmény. És pont emiatt számomra minden, ami nem erdő, az felesleges plusz a képeimen, emellett szánt szándékkal hagyom ki az emberi jelenlétet, legyen már legalább egy hely a világon, ahol nem pusztít, még ha csak festményen is.
Amennyire tudom, jársz fotózni is erdőkbe, tavakhoz. Ez előbb jött, mint a festésük?
Igen. A főiskola első évében kurzusokon kellett részt vennünk, én pedig a fotózást és a textilt választottam. Vettem egy Prakticát és mindenhova azzal jártam Pozsonyban. Az volt a talizmánom, a védőbástyám – a fényképezőgép mögé bújtam, hogy ne kelljen teljes felelősséggel részt vennem az életben. Akkoriban kezdtünk járni a Tátrába is.
Milyen érzéseket termel ki benned, amikor az erdőben jársz?
Azt, hogy megérkeztem, most vagyok a jó helyen. Oda csábít a lelkem. 11 éves koromban az egyik barátnőm elhívott egy táborba. Katonatábornak hívtuk, mert arról szólt, hogy megtanuljunk túlélni és orientálódni az erdőben. Sátor nélkül a leveleken aludtunk, a földön kúsztunk, lőttünk, íjászkodtunk, üldözősdit játszottunk, őrködtünk, büntetésből fekvőztünk. Oda jártam tizenöt éves koromig. Valószínűleg oda vezethető vissza az erdő utáni vágyam is.
Azt mondod, az erdőbe hazaérkezel, megnyugtat, a képeidről viszont nem ez jut eszembe, sőt, majdnem hogy egyfajta feszültséget, baljósságot sugallnak…
Igen, ez már egy másik oldala.
Mivel az erdőben érzem magam otthon, az nyújtja számomra a legnagyobb biztonságot, annak a nyelvezetét használom a képeken arra, hogy beletegyem a dühömet, a személyes gondolataimat, sérelmeimet, örömömet, unalmamat, ez az a hely, ahol a saját bizonytalanságaimat is leleplezhetem.
De ezt a magyarázatot is utólag tudtam megfogalmazni magamnak, és állandóan új dolgokra jövök rá témám miértjei kapcsán. Az erdő volt az első. Az erdő a kifejező eszközöm, mint az írónak a nyelvezet.
Találkoztál már a képeidet illetően olyan értelmezésekkel, amely homlokegyenest eltérnek a tiédtől?
Persze, ahány ember, annyiféleképpen értelmezi. Csak akkor mondom el egy kép háttértörténetét, ha kifejezetten kérik, mert egyébként irreleváns.
Nemrég festettem egy sötétlila képet, amin egy fehéres-narancssárgás törött fa látható, és az a kép arról szól, hogy láttam egy csúnya balesetet Pozsonyban – elütöttek egy kutyát a szemem előtt és helyben elpusztult. Másnap bejöttem, és egyre megfestettem a képet. Elküldtem a galériának, ott pedig nem sokkal később azt üzenték, hogy bejött egy érdeklődő, akinek annyira pozitív asszociációi voltak a kép láttán, hogy azonnal kellett neki, félszárazon vitte el a képet.
Milyen a viszonyod a saját, elkészült képeiddel?
Vannak olyan képeim, amiket nem akarok még eladni, mert még úgy érzem, együtt kell lennem velük, de olyanok is vannak, amelyekkel összeveszem. Ha túl hamar adok el egy friss képet, az lelkileg nagyon megvisel, így az újakat csak azután láthatják, ha készen állok.
Volt viszont olyan festmény is, amit hónapokig gyűlöltem – ösztönös dühből született, ám amikor kiállításra vittük, nem voltam felkészülve a túláradó dicsérethullámra, ami arra késztetett, hogy objektívan, más emberek optikáján keresztül próbáljam meg szemlélni a saját képemet. Egy évig eltartott, mire én is kapcsolatba kerültem vele. Azt a képet ki is tettük otthon, ami ritkaság, mert soha nem teszek ki semmit magamtól (a lakhelyemnek neutrális térnek kell lennie, mert különben kéthetente cserélgetném a képeket). Ahogy telt az idő, egyre többet ültem előtte, és egyre csak néztem, bepótoltam azt a figyelmet, amitől megfestése után megvontam. Idő kell a szemeimnek feldolgozni, amit megfestettem.
Hol jársz most saját benyomásod szerint az erdős korszakodban – még mindig fedezel fel új dolgokat általa?
A főiskola utolsó évében egyrészt nem szerettem volna, hogy vége legyen, másrészt alig vártam, hogy eljöjjön az az időszak, hogy először az életben egy kis ideig ne kelljen senkivel beszélnem a képeimről, ne kelljen az elméleti hátterükről gondolkodnom, hanem csak csinálhassam. Most pedig már ez az időszak zajlik, bár még mindig akklimatizálódom, de már kezdem megtalálni a rendszert a posztgraduális létben.
A főiskolán mindig kontextusba kellett helyezni a műveket, el kellett számolni velük, meg kellett tudni védeni, ehhez képest most olyan vagyok, mint akit kiengedtek valami kalitkából.
Decemberben jelenik meg majd hivatalosan egy esszém arról a teóriáról, amit az erdeim szemléltetése és a fenomenológia közti kapcsolat köré építettem. Kőbe lett vésve, hogy mit csinálok, és most már csak csinálni akarom, továbbá készülni a márciusi szóló kiállításomra, Pozsonyban.
