Kétségtelen, hogy a város eddigi legnagyobb (és messze a legdrágább) népi rendezvényét tartotta a napokban, melyre szinte kötelező volt kilátogatni, kicsinek és nagynak egyaránt. Kis időre metropolisszá váltunk, nekünk is lett óriáskerekünk, és kisültek patikadrága kulináris ínyencségeink is. Az ember azt gondolná, áldás, hogy a vásárral egy időben focimeccset rendeznek a városban. Lásd faluhelyen, ahol ha „rosszul jön ki” a sorsolás, el sem utaznak idegenbe a srácok, inkább elhívják a szomszéd falut, hogy biztosítva legyen egy kis „izgalom”. De nem faluhelyen vagyunk, ez bizony Dunaszerdahely. Ízlelgesd!
Dunaszerdahely, az ötmillió magyar „ébresztője”, akiket nem hall a nagyvilág. Dunaszerdahely, ahol az emberek három nap morgás után beletörődnek az elfogadhatatlanba, és elfogadják a beletörődést. Valahogy mindig az utolsó lépést vagyunk képtelenek megtenni, mintha a génjeinkbe lenne kódolva, hogy ne tudjunk „nagyok” lenni. Szerdahelyi mentalitás?
Mivel a klub is dunaszerdahelyi, elvárjuk a játékosoktól, hogy szerdahelyiként gondolkozzanak, és szerdahelyiként szakadjanak bele a verejtékes küzdelembe. Hogy merjenek ők is nagyok lenni, immár szerdahelyiként! Nekünk, miattunk, s így maguk miatt is.
Kérdés a nagyérdeműhöz: ki és hol követ el hibát? Elvárható-e az ideiglenes kötődés bevésődése?
Józan paraszti ésszel gondolva, azzal, hogy egy játékos magára húzta a sárga-kék címeres mezt, elfogadta a klub, a város és a szurkolók morális értékeit, vagyis elvárható, hogy tudása legjavát nyújtsa a pályán. Azt viszont kétlem, hogy egy vacsutu sámán ezzel egyidejűleg magyar táltossá is válik, ám „isteneink ostorozásával” jogosan válthat ki közutálatot.
Az egyensúly könnyen kibillen, és ilyenkor marad a magyarázkodás, aki okos, kivágja magát, de az önfejű beleveszik saját mocskába. Igen, még mindig a foci a téma, és nem egy venezuelai szappanopera. Helyesbítek, a dunaszerdahelyi foci a téma, mert ebben a városban a foci egybeforrt a lelátói érzelmekkel és a magyaros szenvedéllyel.
Megszoksz vagy megszöksz, tartja a mondás. A hétvégén pont egy ilyen kérdésre válaszoltam így: nem futamodok, biz’ én itt születtem!
Legyen ennyi elég ebben a témában, elvégre aki sokat nyújtózkodik, könnyen ráfogják, magasabb szeretne lenni. Gyakran ostorozzuk saját magunkat vagy társainkat is feleslegesen, mintha mi magunk lennénk kizárólag a csapat sikerének kovácsai. Mintha nem lenne elegendő, hogy hangunkkal erőt adunk a csapatnak a győzelem kivívásához. Szeretnék végre egy letisztult jegyzetet írni…
Még ha néha erőnk fogytán is van, elképzeltem, ahogy a vásári hangulat közepette „rózsát szakítunk”, majd a meccs után dalban mondjuk el: „halott virágok illatát nyögik a fák”.
Egyikre sem került sor, céllövölde nem volt, csak rózsa tövisekkel, és egy „előkelő idegen”. Legutóbb egy ötössel küldtük haza a Slovant, s ettől elhittük, elég csupán pályára lépnünk, hogy az ellenfél összetojt alsóval vonuljon az öltözőbe. Akkor elég volt, most nem, az eredmény több mint lehangolóra sikeredett. Nincs folytonosság sem a játékunkban, így a liga színvonalát magunk is rontjuk. Kárhozat, ki csak bólogat, és azt mondja a langyos levesre: jó lesz úgy is. Valahogy az volt az érzésem, reggelig játszhatunk, akkor sem rúgunk gólt. Van ilyen…
Egész mérkőzésen gyakorlatilag elképzelés nélkül futkároztunk, néha az a sejtésem, az ellenfeleink videoelemzői egymásnak adják a tuti receptet belőlünk.
A gólnál például milliméterre pontosan állt egymás mellett a védekező alakzatunk, mégis „olcsó” gólt kaptunk. Utólag felesleges fogadkoznunk, mikor és hogyan köszörüljük majd ki a csorbát, az odahaza elhullajtott pontok kegyetlenül fognak még fájni.
Ráadásul az ilyen mérkőzések ráébresztenek bennünket, valójában hol is a helyünk és mire vagyunk képesek. Kár érte minden esetben, de különösképpen kár olyankor, amikor nemcsak a foci hozza össze az embereket, még ha az pont el is szippant pár száz szurkolót az Arénából. Más szóval, vásár napján kötelező (lenne) a győzelem. Hozzátartozik, mint a körhinta, a murci és cigánypecsenye. Most szombaton viszont az igyekezetet sem lehetett díjazni. Pedig néha az is elég, ha túllépünk saját árnyékunkon valakiért, akit szeretünk…
(Roberto)
