Illusztrációs felvételek – Forrás: Pixabay.com
Megkértem három édesanyát a környezetemből, írják le őszintén gondolataikat az ovikezdéssel kapcsolatban. Három egészen különböző történet érkezett, mely újra csak megerősítette bennem a meggyőződésemet, a gyermeknevelésben nincsenek abszolút igazságok, nincs egy képlet, amely minden gyerekre ráhúzható.
AZ ELSŐ ÉDESANYA
Anyai szemmel:
Bizonytalanság, leválás, idegenre bízom a gyermekem, szinte egész nap kikerül a látóhatáromból, vajon jó kezekben lesz-e, hogy fogja kezelni a sok új szabályt/szokást, nem lett-e volna jobb a beszoktatás? Vagy várni, míg betölti a négy évet?!
Amit nem egész egy hónap alatt tapasztaltam: a gyerkőc rettentő éhes (egyrészt vicces, másrészt elgondolkodtató). Mikor hazaérkezik, az őt ért sok ingert rengeteg kikommunikálással oldja, vagy hosszú ideig tartó koncentrált játékkal (pl. másfél órán át vízfestékkel alkot) vagy épp úgy, ahogy anya vezeti le az agressziót, kiabál stb. Erre egyébként jó módszer az embernek, ha kiviszi futni magával a gyerkőcöt, kipróbáltam, és működött.
Gyermek szemmel:
Azt se tudja mire mondja, hogy ott majd jó lesz neki, az első nap sokként éri, de meg hallgat, második nap már megnyitja a szelepet a felhalmozódott ingereknek, ami a szülő felé fura viselkedésben is megnyilvánulhat, hisztizik, amit addig nem szokott. Nem érti, miért kell minden nap menni, mikor lesz mar vége, és ami a legfontosabb, miért nincs ott az anya amikor ott kellene lennie! Legalább az elalvásnál! Érzi, hogy hiányzik.
Máig minden nap így fogad: Anya, úgy hiányoztál!
ANDREA ÉS KISLÁNYA, LUCA
Mi, felnőttek sok mindent tudunk a világ működéséről, a gyerekek viszont a mi tudásunkra, döntéseinkre vannak utalva, bíznak bennünk. Bíznak abban, hogy ami a mi döntéseink alapján velük történik, az a legjobb lesz számukra. Éppen ezért úgy gondolom, minden gyermekekért felelős felnőttnek – legyen az szülő vagy pedagógus, akiknek a döntésein, együttműködésén állhat vagy bukhat egy egész élet – tudatosítania kell, hogy az óvodakezdés fizikailag és pszichikailag is megterhelő időszak, nagy változás egy kisgyermek életében. Hirtelen kikerül a biztonságot nyújtó szülői környezetből, belecseppen egy számára teljesen ismeretlen világba, ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé; új szabályrendszert kell megszoknia, fokozatosan önállóvá és önellátóvá kell válnia stb. Véleményem szerint, ezt figyelembe véve kell minden gyermekhez a saját igényei szerint igazodni. Mindezen változást ugyanis minden gyerek másképp él meg: ahogy mi, felnőttek, a gyerekek is különbözőek, így személyiségi jegyeiktől függően eltérően reagálhatnak egy-egy új helyzetre.
Sajnos a jelenleg széles körben alkalmazott óvodába „szoktatási” módszer, a mélyvíz-technika, egyáltalán nem veszi figyelembe a gyermekek különbözőségét és egyedi igényeit, így – legnagyobb szomorúságunkra – testközelből voltunk kénytelenek megtapasztalni, milyen ijesztő testi tüneteket (hasmenés, alvásproblémák, szobatisztaság elérése utáni újbóli bepisilés, szorongás stb.) tud produkálni az a rendszer, amely egy módszert kényszerít mindenkire, elutasítva a személyre szabott megoldásokat, tempót, hozzáállást.
Lányunkat kötődő, pozitív és együttérző szellemben (de nem engedékenyen!) neveljük születése óta, mindig bíztunk benne és a fejlődésében. Az első ovikezdés ennek ellenére teljes kudarcba fulladt. A boldogan ugrándozó, bátor, bárkivel szóba elegyedő cserfes kislány az „Anya, nyugodtan menj haza!” mondattal búcsúzott, így én természetesen szintén mosolyogva távoztam. Az óvoda által preferált mélyvíz-technika és nem megfelelő hozzáállás következtében azonban a fentebb jellemzett kislány az első ovis nap végére egy összetört és zavart gyerek lett. Testi tünetei ezt követően fokozatosan jelentkeztek, s három hónapba telt, mire az otthoni környezetben fokozatosan megszűntek. A szorongás azonban a következő tanévvel, a másik ovival sajnos újra megjelent az életünkben, pedig pozitív szemléletű anyaként és tanárként is ez volt az egyetlen, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni.
Az előző tapasztalatunkból okulva egyértelmű volt, hogy gyermekünk lelki egészsége érdekében az új óvoda esetében más utat kell választanunk, mégpedig a fokozatos és kíméletes beszoktatás módszerét, amelynek keretén belül – sokak számára talán szokatlan módon – anyaként személyesen is jelen vagyok egy ideig az óvodában, támogatva gyermekem biztonságérzetét, fokozatosan kivonódva a kezdetben idegen, de egyre otthonosabb környezetből, ahol a lányom – reményeim szerint – a beszoktatási időszak végére önállóan is boldogul majd. Szívből örülök, és nagyon hálás vagyok, hogy mindennek az elérésében egy támogató és elfogadó, individuális igényeket is figyelembe vevő óvoda van a segítségünkre.
KATA ÉS KISFIA, DANI
Az egész család izgatottan várta az ovikezdést. Dani nem igazán tudta, mi vár rá, pedig nagyon sokat beszélgettünk, meséltünk róla. A csoportjukban 2-3 gyerek kivételével mindenki most jött először oviba, így már érkezéskor nagy volt a sírás, ennek ellenére kisfiam csak távolról küldött egy puszit és már bent is volt. Én rosszabbul viseltem, egész nap reszkettem, mint a nyárfalevél, és más nem járt a fejemben, csak hogy eszik-e, alszik-e, szól-e, ha pisilni kell? Szerencsére feleslegesen aggódtam. Daninál 2-3 nap után jött a krízis, mikor rájött, hogy oda minden nap járni kell. Elkezdődött a reggeli sírás, és bár az óvó nénik biztosítottak róla, hogy egész nap jól érzi magát és játszik, minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy a holnap reggel talán jobb lesz. Mire javult volna a helyzet, jött az első ovis nátha, úgyhogy jelenleg négy hétből kettő és felet otthon töltött. Még mindig nyafog reggelente, de megnyugtató volt látni, hogy utolsó két nap, mikor érte mentem, csak rám nézett és annyit mondott: „Anya, csücsülj le nyugodtan, én még játszok.” Sokat mesél, emlékszik minden játékra és mesére, én pedig örülök, hogy új dolgokat tanul és barátokat szerez.
