Hetekkel a nagy nap előtt, amelynek pontos dátumát mazákjaink a legnagyobb titokban tartottak, már nagyon vártuk, hogy féléves katonának avassanak bennünket. Ami annyit jelentett, hogy behívtak bennünket egy sötét szobába, és három önkéntes az idősebb katonák közül 18 ütést mért fiatal fenekünkre.
Az írás megjelent a Klikkout 2019/9. számában.
Miért 18-at? Mert annyi hónapunk maradt a civilbe vonulásig. Csigalassúsággal vánszorogtak a napok, és kicsit kezdtünk idegesek lenni, mert elterjedt a hír, hogy talán elmarad a felavatás néhány „bonzák” (spicli) miatt.
Aztán az egyik este engem és Maglódi Norbit, aki lévaiként nem tudott magyarul :-), áthívtak az illetékesek, és közölték, hogy ekkor és ekkor fel leszünk avatva. Egy papírcetlin pedig átnyújtották a neveket, akik részesei lesznek a „szertartásnak”.
Elkezdődött a szervezkedés, s az ehhez szükséges anyagi fedezet már ott lapult az éjjeli szekrényem aljában. Néhány liter (cca 40) és két hordó sörben (50 literes „Bécsko”, ami 100 sört tartalmazott) ki is merítettük a tartalékokat, amit a konyháról biztosított kajával körítettünk. Itt kell megjegyeznem, hogy ekkortájt a lampaszákok kiváltképpen figyelték a történéseket, mivel tudták, letelt egy újabb félév.
A felavatás gyorsan, szakszerűen és fájdalmasan zajlott, viszont a hajnalig tartó eszem-iszom, valamint a tudat, hogy félévesek lettünk, minden fájdalmat feledtetett.
Kicsit furcsállottuk, hogy a reggeli sorakozón megjelent kapitány Wolf is, aki a „veliteľ útvaru” volt, tehát a legnagyobb főnök és néhány komolyabb rangban lévő csicskája is. Azonnal rájöttünk, hogy valakitől megtudták az éjjeli történéseket. Wolf újvári származású volt, kb. 190 magas, 130 kilós medve, aki folyékonyan beszélt magyarul. Nem volt a szavak embere, de még a felettesei is tisztelettudóan szóltak hozzá.
Kpt. Wolf úgy sétált a sorok közt, és néhányunkhoz olyan közel hajolt, mintha csak szagmintát szeretett volna venni. Arca vörös volt, szemei villogtak, miközben oszoljt vezényelt. Reggelizni nem mindenki tudott elmenni, mert néhány gyengébb ivó eléggé megsínylette a sör-pálinka kombinációt.
Mi, a szervezők egy gyors tanácskozás után mentünk a dolgunkra, és bíztunk abban, hogy nem lesz folytatása az apró incidensnek.
Tévedtünk!
Ebéd előtt újabb sorakozó, és egy söröshordó volt kiállítva a buzerák közepére. Konstatáltuk, hogy az egyik kifogyott készletet sikerült a kapitány úrnak megtalálni. Mindenkinél jobban ismerte a kaszárnya összes zegzugát. A délutáni napi parancsból, amit állítólag maga a nagyfőnök készített, megtudtuk, hogy a következő napok lehetnek a katonaságunk legnehezebbjei.
De az már kit érdekelt, hiszen félévesek lettünk…
Ami azt jelentette, hogy nem kellett naponta mazákjaink zokniját mosni, nem kellett minimum 20 bakancsot fényesre pucolnunk, nem kellett naponta cigarettát beteremtenünk, nem kellett az esti kajájukról gondoskodnunk, leülhettünk az ágyunkra napközben, és a tévéhíradón kívül más műsort is nézhettünk. Megszűntek a fekvőtámaszos büntetések, az ordítva parancsosztogatás, és kérhettünk kimenőt magunknak.
Tehát fél év után lett időnk először gondolkodni.
Azoknak az évfolyamtársainknak, akik nem részesültek felavatásban is lazult a rendszer, de korántsem élvezték a kiváltságot, mint mi, akiket felavattak.
Folyt. köv. – 24 óra történései
