De azt a címet is adhattam volna: Szerethetetlen tökéletesség. Válasszátok azt, ami jobban tetszik!
A következőekben arról elmélkednék Veletek, hogy miért nem tudunk teljesen azonosulni olyanokkal, akiket tökéletesnek hiszünk, miért húzunk egy egyértelmű határvonalat magunk és a tökéletes életet élő ismerősök, példaképek és celebek közé.
Nem is olyan egyszerű megválaszolni ezt a kérdést, ugyanis a tökéletességet mi magunk is egyszerre vágyjuk és gyűlöljük. Egyszerre szeretnénk azzá válni – akkor is, ha ezt még magunknak sem merjük beismerni. Másfelől a folyamatos bizonytalanság, melyet a megfelelési kényszer miatt érzünk, ugyancsak kikezdhetik a belső békénket.
Egyikünk sem tökéletes, mind emberi lények vagyunk. Léteznek vágyaink, félelmeink, kétségeink, beteljesületlen álmaink és természetesen bosszantó tulajdonságaink is. Ezt ne felejtsük el!
Úgy tenni, mintha nem ilyenek lennénk, mintha nem lennénk mi magunk sem bizonytalanok, kétségbeesettek néha, ugyancsak nem hiteles.
Miért is van az tehát, hogy valakiben a tökéletlenséget sokkal jobban tudjuk szeretni, mint a tökéletesen kidolgozott tulajdonságait, képességeit? Miért tetszik úgy az a kis mosoly ránc a kedvesünk szeme csücskében, miért vagyunk oda a különleges, szokatlan belső tulajdonságokért, egy csillagképben kirajzolódó anyajegyes hátért, a husis hasért, a legjobb barátunk bolondozásaiért?
Azért, mert tökéletlen! Azért, mert mi magunk jobban tudunk azonosulni a tökéletlenséggel. Tökéletesnek tettetni magunkat, kész önbecsapás és csak ismétlődő hazugságokba sodor bennünket, amit egy mélyebbre néző baráti szempár azonnal meglát, majd tovább is áll.
Ne tettess valaki mást, kérlek! Így vagy jó, ahogy vagy, ilyen tökéletlenül, mégis emberien, őszintén és szerethetően.
