FOTÓK: JURAJ BENKÓCZKY
A foci tényleg csak egy sportág a sok közül? Nem hiszem, vagy mégis?! Ha valóban így lenne, nem kéne több pakli papírzsebkendőt rakni a televízió elé, hogy a „pártatlan” riporter fröcsögő szavait feligya. Máskor meg az örömtől dagadó gúnyos vigyor mellett élvezkedő testi orgazmusától mentse az ebédlőbútort.
A foci csak egy sportág, de mi megtanultunk úgy élni, hogy a győzelem örömkönnyeire is maradjon egy utolsó „pézsé” a csomagban. És az az utolsó darab a legértékesebb, mert az olykor tehetetlen, és igazságérzetében földbetiport szurkoló őszinte érzéseit burkolja be.
Amikor dühöt érzel, jusson eszedbe, hogy a válaszokkal csínján kell bánni. Csak az a válasz talál be igazán, amitől elmegy a kedve a rágalmazónak, kifogy a szavakból, és pillanat szelíd tartalmával eltelve valóban jól érzed majd magad. Édes az ilyen bosszú, a legédesebb!
Minden válasz felett álló, mert tiszta marad a lelked, és megmarad az alázatod. Valami ilyen történt a hétvégén Nagyszombatban, abban a városban, ahol eddig nem volt szerencsénk, s ha éppen akadt is volna, a játékvezető rendre „megvétózta” azt. Abban a városban, ahol jobban jársz, ha minden lépesed után hátranézel, nem leselkedik-e rád az utálat.
Igazából csak egy mondatot kéne írnom, egy rövidke jegyzetet: Nagyszombat egy – DAC kettő!
Mert, ha ennél többet írok, félek, az is „papírra kerül”, amit valójában nem szeretnék. Gyötör a gondolat, miképpen kerüljem meg a politikát, hogy ne írjak semmit a sovinizmusról, ami mindent átitatott ezúttal is. Nekem ez a hazám, ide szült az anyám. Veled és veled együtt cipeljük ennek terhét nap mint nap. De közben egy áldás, mivel megmaradni többet ér, mint csupán élni.
Ezért (is) kellett győznünk! Köszönöm Istenem, hogy megadatott mindannyiunknak. És a foci, na igen. Nem játszottunk rosszul, viszont a legutóbbi hazai mérkőzéstől egy fokkal gyengébben. Végtére is a Spartak védelme sem hasonlítható a zsolnaihoz, kissé darabosabb és ritkább.
A gyors gólunk amúgy is letaglózta őket, és ebből a gyors gólból éltünk az első félidőben.
Vezetünk! De még mindig az az élőkép jár a fejemben, az a gúnyos rongy, amit a „megakotel” feszített elénk. S bár jobb áruházakban akciós héten többen vannak, mint a nagyszombatiak táborában, nem tűnik viccesnek a helyzet. Sőt! Vezetünk, és az egyetlen „fegyverünk” a győzelem lehet.
Ezt kell kihasználnunk, erre kell gyúrnunk! Kígyóméreg ellenszer. Már régen nem csak egy sportág a foci, sosem lehetett, ha közben öklöket látok a fejemben. És megint visít a riporter tovább, velem együtt számolja a perceket, neki gyötrődés, nekünk megváltás a szünet.
Amint eltelik, ismét ott tartunk, hogy nagy nehézségek árán megvédjük az eredményt! A „szérumot”!
Furcsa kettősség, vajon a játékosok mennyit érezhetnek mindabból, amire sokan gondolunk, amit érzünk valójában? Hogy ma a győzelemnek nemcsak a három pont lenne a jutalma? Azért elkélne egy „Szabóotti”, vagy egy „Strakagabi” az öltözőben néha. Néha mindig. A borús pillanatok alatt kiegyenlített a Nagyszombat. „Nagyszombat, nerozumím ci!”
A riporter éppen elélvezett, úgy hörög, mint egy asztmás hörcsög. Eljött az a pillanat, amikor inkább elfordulnék, ne lássak, ne halljak. De látni akartam és bízni! Micsoda sarkazás, micsoda passz, sakk-matt helyzet és góóól! Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát (fogjuk rá, hogy ez annak a szónak a szinonimája, amit üvöltöttem). És kihúztuk a végéig, öt év után újra DAC-győzelem Nagyszombatban. Hogy mennyit jelent, azt már leírtam az előbb, de az érzést képtelen vagyok megfogalmazni…
Ízlelgessük: nagyszombat egy – DAC kettő!
(Roberto)
